Hadd meséljek el egy történetet.

2002-ben készíttettem névjegyet. Akkoriban ez talán nagyobb divat volt, mint ma. Úgy éreztem, fontos ember vagyok, van mit ráírni, és van miért mások kezébe adni.

De mit is írjak (illetve írassak) erre a kis kártyára? Minden változhat, és változik is. Egy kis töprengés után kitaláltam: dr. Martos Levente Balázs, katolikus pap. Ez nem változik, nem szeretném, hogy változzon. És a tömör, egyszerű dolgok mindig értékesek. Amit hosszan kell fejtegetni és magyarázni, az, ha nem is feltétlenül gyanús, de bonyolult. Kevésbé meggyőző.

Kellene még egy logó. Mert névjegyen úgy illik. Az egész úgy mutat jól. Jó ismerősöm, aki a névjegyet barátságból megszervezte, nyomdának megtervezte és kinyomatta, grafikust is szerzett. Egyszerűen lemásoltatta vele, amit kértem: azt a kedves pásztor-alakot, amelynek rajzát a Katolikus Egyház Katekizmusán láttam. Védtelen, egyszerű ember, a botjának ereje mégis mintha odavonzaná azt a kis bárányt. Ez tetszett. Nagyon. Azóta is.

Így született meg a névjegyem. Legalábbis a nyomdai. Mára – minden igyekezetem ellenére – használhatatlan. Megváltozott a címem, a telefonszámom. Éppen azok az adatok, amelyek miatt valaha érdemes volt kártyát használni. 2002-ben talán még nem is volt e-mail fiókom, de ha volt, az is megváltozott. Ezek az adatok egyébként is félig nyilvános prédává lettek. Paptársaimmal nem egyszer versenyeztünk néhány csendes óra vagy nap után, hogy kinek volt több nem fogadott hívása…

A kártya elfogyott, és én nem nyomattam újat. Lassan rájöttem, hogy nem szeretem azokat a fajta kapcsolatokat, amelyekben névjegyet kell használni. Másfelől az a benyomásom, hogy ez a kissé keresett egyszerűség és tömörség igaz is meg nem is. Legjobb pillanataimban sikerül egyszerűnek lennem. Másfelől: még így sem elég rövid a név és a titulus. Észrevettem, hogy az igazán nagyok nem használják a doktori címüket. Észrevettem, hogy legjobban azokban a csoportokban és helyzetekben szeretek lenni, ahol egyszerűen „Balázs” lehetek (gimis koromban „Levente”). A keresztnév nem sokat árul el, és mégis minden benne van. Minden, ami egy (vagy több) találkozásból kiderül. Minden, ami egy vagy több találkozásban velem történik és a társaimmal. Benne vannak, akiktől kaptam, benne vannak, akikkel valaha nevünkön szólítottuk egymást.

Sajnos a címeket és rangokat, a feladatokat és megbízatásokat azóta is szeretem. Mégis, hála Istennek, valamivel kevésbé kötődöm hozzájuk. Valamivel világosabb és egyértelműbb lett a számomra, egész belül, hogy a lényeg a találkozás, az arc és a szó, nem a ruha, nem a körülmény, nem a nyelv. Hogy azoknak érdemes valamivé lenni, akik valakik.

Valamivel rejtélyesebbnek, titkosabbnak élem meg azóta, hogy mit jelent katolikus papnak lenni. A feladat világos, illetve tudom azt is, hogy mit éltem meg ebből. Leginkább arra vágyom és azt szeretném, hogy papként is valódi találkozásokat és kapcsolatokat élhessek. Felfedezhessem és felfedhessem, ahogy Isten jelen van és találkozhatunk vele. Ahogy a jelenlétében lassan megérünk az igazi életfeladatainkra.

De lehet mindezt névjegyre írni? És mit jelent ma „letenni a névjegyünket”, valahol? – Még nem egészen tudom, de szeretném. Ha nem is „letenni”, de legalább „hozzátenni” a magamét.

Egyébként 1973-ban születtem Szombathelyen. Vannak szüleim, van három testvérem, tíz unokahúgom és unokaöcsém. Vannak régi jóbarátaim. És remélem, lesz még néhány új is.