Vörös Dániel

Vörös Dánielnek hívnak, a Szombathelyi Egyházmegye elsőéves papnövendékeként váltam a részesévé szeptember elején annak a régi szép hagyománynak, amely szerint a központisták táborát egy szombathelyi küldöttség is erősíteni kívánja. Ebbe a kalandba nem közvetlenül érettségi után vágtam bele, előbb két évet elvégeztem az ELTE földrajz – történelem osztatlan tanárképzésű szakán, valamint a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégiumban.

Élethivatásom bontakozása, a papságra hívó érzés már 16 éves korom óta rendszeresen napirendre került, de 18 évesen nem állottam még készen arra, hogy elinduljak a mindent Istennek ajánlás útján. A tanárképzés megkezdése, valamint a szakkollégiumban tapasztaltak azonban hamar ráébresztettek arra, hogy bár nagyon mély szeretettel viseltetek a társadalomföldrajz, a környezet védelme, valamint a történelem irányába, mégsem vagyok a helyemen. Nem vagyok a helyemen, mert dacos gyengeségemen felülkerekedett a hívó erő, amely az Istennek való teljes önátadás irányába csalogat, ahogy tette azt Jeremiással is (vö. Jer 20,7). Ehhez feltétlenül szükséges volt – és még most is fejlesztésre szorul természetesen… – a teljes Teremtőre való ráhagyatkozás kívánása, legyőzve a legmélyebb benső fenntartásaimat, félelmeimet a magánytól, a cölibátustól, a fókuszvesztéstől, gyengeségeimtől. Ezek feloldásában nagy segítségemre voltak súlyos, mély nyomokat hagyó emberi találkozások – sokszor ismeretlenekkel is –, valamint János apostol ezen szavai:

“A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet nem fér össze a félelemmel, mert a félelem gyötrelemmel jár. Aki fél, az még nem tökéletes a szeretetben.” (1 Jn 4, 17)

A döntés meghozatala, a szándék kifejeződése, amely egy pillanat alatt más kontextusba helyezte a kompletórium válaszos zsoltárát („Uram, kezedbe ajánlom lelkem!”), szinte azonnal maga után vonta a kérdését annak, hogy milyen pappá szeretnék válni. Egy szakkollégista társam fordult felém ezzel. Válaszomban igyekeztem kifejezésre juttatni, hogy olyanná, aki nyitott a kérdések iránt – keresi az adekvát válaszokat –, az útkeresők felé fordul, továbbá az Atya segedelmével mindent megtesz azért, hogy gondolkodó, felnőtt kereszténnyé válások eszköze lehessen, nem feledve, hogy mindnyájan Isten gyermekei, örökösei vagyunk.