Központis emlékeim – Varga László püspök atya

Két meghatározó élmény kötődik a szemináriumi éveimhez, amiket szeretnék veletek megosztani. Találkozás a karizmatikus megújulással és a gyengeségben rejlő erő megtapasztalása.

Másodéves voltam, amikor eljutottam egy karizmatikus imacsoportba. Nem is sejtettem mennyire meghatározó élmény és tapasztalat lesz számomra a későbbiekben. Addig csak hallottam a karizmatikusokról, de nem találkoztam velük. Egy családi házban gyűlt össze, talán tizenöt fiatal egy pap vezetésével. Ami emlékezetes maradt számomra, az találkozó vége, amikor kézrátétellel imádkoztak azokért, akik ezt kérték és betérdeltek a kör közepére. Nagyon kíváncsivá tett, hogy mi ez, mert minden körima először érthetően, magyar nyelven történt, majd átváltott számomra érthetetlen nyelvre és énekre. Ilyet még soha nem hallottam, és csak azt láttam, hogy akikért imádkoztak, azok tele voltak örömmel.

A végén megkérdezték tőlem is, hogy imádkozhatnak-e értem is és utána nyithatnak-e szentírási helyet számomra, mert hiszik, hogy ezen keresztül az életemre vonatkozó üzenetet kapok. Beleegyeztem és az ima végén nagyon meglepett, hogy ketten is ugyanazt nyitották és olvasták fel a Lukács evangélium 4. fejezetéből. „Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét.” (Lk 4, 18-19)

Az ima alatt semmit nem éreztem,

de utána szinte hetekig majd szét vetett az öröm,

és az ott kapott Ige, az életemet elkísérő tapasztalattá vált. Olyannyira, hogy ez lett a szentelési igém!

Lentiben, a katonaság alatt ima és biblia csoportot szerveztünk néhány kispap társammal, emiatt a katonai elhárítás a szemináriumi elöljáróinknak leadta azok nevét, akiket meg kellett akadályozni abban, hogy eljussanak a szentelésig. 1976-ban szereltem le és kezdtem el tanulmányaimat. Az első- és másodév végén eltanácsoltak a Központiból, a püspököm pedig szeptemberre mindig vissza küldött. Harmad év közepén, januárban viszont én mentem el, mert nem volt kész a szívem az Egyházam sebeinek és bűneinek befogadására. Nem akartam folytatni a szemináriumot, de pár hónap alatt beláttam, hazudok magamnak, amikor azt állítom, hogy nincs hivatásom, és menekülök, mint Jónás a prófétaság elől. Megértettem, hogy vissza kell mennem, de nem volt erőm megtenni.

Pünkösd napján részt vettem az esti szentmisén és ott talált el a Szent Pálnak adott válasz: „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” (2 Kor 7,9) Ennek erejében kerestem fel a veszprémi püspököt, aki elfogadta, a „mi történt magával?”, kérdésére adott feleletemet: „Püspök úr, most már elég gyenge vagyok ahhoz, hogy pap legyek!” Ez az Ige is meghatározóvá vált a Krisztussal járt utamon. A mai napig tapasztalatom, hogy csak akkor rontom el, amikor meg akarom mutatni, erős vagyok. Ilyenkor nem bízom magamat a mennyei Atyára, sem Jézusra és kihasználva a helyzetet, arcul csapdos a sátán, mint Pál apostolt. Amikor felismerem, hogy mi történt, akkor elég bűnbánatot tartanom, hálát adnom az irgalmáért, és minden újra él!

Azoknak, akik már ráléptek a papi hivatás útjára, egy dolgot üzennék, amit egy nagyon idős atyától hallottam, amikor a papi hivatás lényegéről faggatta az érseke:

„A sok okosság mellett – szív köll ahhoz komám.” :)

Jó készülést kívánok a központista kispapoknak!

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s