Amikor e sorokat olvassuk, sok minden kavaroghat bennünk. Talán számos fárasztó napon vagyunk túl, fáradtnak és kimerültnek érezzük magunkat. Talán sok öröm és néhány igazán szép pillanat ért bennünket mostanában. Talán szürkének, céltalannak tartjuk a hétköznapjainkat, elhagyatottak vagyunk, talán komoly aggodalmak, fájdalmak értek minket mostanság. Nagyon sokféleképpen lehetünk most jelen, mégis van egy közös pont ezen igen széles skálán mozgó tapasztalatainkban. Élményeink, benyomásaink mind a személyes valóságunk része.

De mégis, mi is ez a valóság?

Gondoljunk egy nyáresti csillagos égre! Egy felfoghatatlan méretű világegyetem apró bolygójának parányi létezője vagyok csupán. És ehhez a parányi létezőhöz személyes gondviselésével, törődésével fordul a Végtelen. Aki szavakkal le nem írható szeretet. Aki meglep és megindít. Aki tüzes szeretetével formál és lángra gyújt. Aki csodálatosan és valahogyan olyan súlyosan jelen van, közel van. Aki mindvégig hűséges. Akiben értelmet nyer létezésünk. Akire rábízhatjuk életünket. Akiért semmi sem sok.

Valóságosan az Ő isteni közösségének részesei vagyunk, tehát valóságosan szeretetreméltó és szeretetre teremtett lények vagyunk. Emellett valóságosan megélhetjük azt is, hogy gyöngék vagyunk.

Valahányszor megtapasztalom, hogy kevés és erőtlen vagyok, egy űr keletkezik bennem. Nagy lehetőség ez arra, hogy engedjem, hogy ezt az űrt, ezt a kiüresedett részét a lelkemnek, személyemnek Isten töltse be. Alkalom arra, hogy a gyöngeségen keresztül Isten egyszerre nagy és gyöngéd ereje igazán jelenvalóvá válhasson.

Valóságosan élünk, és ebben az életben úton vagyunk. Úton Isten felé, úton egymás felé. Ez az út nem cél nélküli, küldetésünk van. Küldetésünk nem a megalkuvás, a megoszlás, a középszerűség és az önközpontúság útjára, hanem az ingyenes szeretet, a nagylelkűség, az önajándékozás, a testvériesség és az irgalom útjára szól. Küldetésünk kilépésre szólít, hogy induljunk el személyes határainkhoz, ahol jut hely a Határtalannak, és szolgálatra buzdít, hogy bátran menjünk a testi-lelki perifériákra szorult emberekhez is.

Hiszen hogyan is mehetnénk el közömbösen olyan környezetünkben mozgó személyek mellett, akik még soha nem csobbantak a Balatonban? Vagy olyan emberek mellett, akiknek nincs hová hazamenniük? Vagy olyan emberek mellett, akik senkitől sem számíthatnak néhány jó szóra?

Életünkben valóságosnak tapasztaljuk sokszor a szenvedést is. A szenvedést, amely sokszor rejtély, megmagyarázhatatlan titok, de amelyben sosem vagyunk egyedül. Valaki a társunk lett, hogy mindenben osztozzon velünk, és hogy magára vegye terheinket. Nála van a vigasztalás, Nála a felüdülés, Nála a terheink édessé és könnyűvé válhatnak. Általa megtörtségünkben megoszthatóak leszünk, közelebb kerülhetünk másokhoz.

Valóságosan van egy meghívásunk. Életünk útja hazatérésre hív, az otthonba, a teljességbe, az örök örömbe. Amit most még csak tükör által, homályosan látunk. De én is lehetek egy kicsiny tükördarab.

Mi is tehát a valóság? Talán az életünk valóság. Odaajándékozott élet. Kapcsolatra teremtett valóság.