Az idén nyáron a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a Központi Papnevelő Intézet prefektusi feladatkörének ellátását dr. Lovassy Attilára, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola tudományos rektorhelyettesére bízta. Vallja, ha hiteles lelkipásztorok képzésére törekszik az egyház, és nem a papok számának növelésére, az hosszú távon a papi hivatások (és az elkötelezett hívők) számának emelkedését is magával hozhatja. Hogyan alakult át élete és mélyült el hite, miért jelentkezett papnak – erről és jelenlegi, jövőbeni feladatairól beszélt a prefektus.

Kedves Attila atya, úgy tudom, hogy Tatabányán nőtt fel. Milyen meghatározó élményeket mesélne el szívesen, amelyek a Jóisten szolgálatába állították?

Tatán születtem, de a gyerekkorom nagy részét valóban Tatabányán töltöttem. A családból anyai nagypapám élte és gyakorolta katolikus hitét. Neki – ha nem is mindig direkt módon, – de sokat köszönhetek hitem megalapozásában. Ő az első, jogi diplomáját éppen azon a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerezte, ami a Szemináriummal szomszédos. Nagypapámnak állandóan fejlődnie kellett, mert a rendszer üldözte őt, de az új körülményeket mindig jól fogadta, és kiváló humorérzékkel bírt. Az ő kérésére kereszteltek katolikusnak. Gyerekkoromban ő adta először a kezembe a Miatyánk szövegét, amit az 1910-ben gyártott írógépén írt le, ezt megtanultam és őriztem. A bátyám és én is neki köszönhetjük, hogy előáldozók lettünk. Amikor Tatán nagyapámnál töltöttük a vasárnapot, együtt mentünk szentmisére. Karácsonykor az éjféli miséről hazajövet mindig megkérdezte, hogy gyóntam-e. A legtöbb esetben sajnos „nem” volt a válaszom.

Apai ágon református erdélyi nemesi és értelmiségi felmenőkkel rendelkezem, sok jogász és orvos volt közöttük, sőt református lelkészek is, de köztük olyan protestáns rokonaim is szerepelnek a családfán, akik katolizáltak, sőt kettő pap lett. Édesapám azonban nem hívő. Nagypapám kérésére anyukám beíratott minket bátyámmal hittanra, 10 éves koromban lettem elsőáldozó, és 11 évesen már „kibérmálkoztam”. A tatai gimnáziumi éveimet nagyon szerettem, és bár hitemet többnyire megvallottam, de nemigen éltem. Az érettségi évében kezdtem az Úr felé fordulni, amihez egy nyári tábor és egy karizmatikus közösség adta az első impulzust. 18 évesen életgyónást végeztem, és elkezdtem újra élni a szentségekkel.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végezte a teológiai tanulmányait Summa cum laude minősítéssel, majd a licenciátust szerzett. Miről szólt ez az időszak mit adott Önnek?

Alapvetően az elméleti és tudományos háttér érdekelt, a gyakorlati dolgokhoz nem sok érzékkel és affinitással rendelkezem. Az érettségi után fizikus szakra jelentkeztem Debrecenbe, ahol egy évet töltöttem. A természettudományok csodálatosak, de azt éreztem, hogy Isten arra hív, hogy az igazságnak egy más/mélyebb rétege felé ássak, így a Pázmány Hittudományi Karán (HTK) folytattam civil teológusként. Sokat kellett a könyvek fölött ülnünk, de nagyon szerettem a légkört, az ottani közösséget, a csoportunkat, akkor is, ha néhány szigorúbb professzor órája, vizsgája igen stresszes felkészülést igényelt. A mai napig meghatározó számomra a HTK, ami valóban Alma Materem. 1998 óta szinte megszakítatlanul valamilyen kapcsolatban állok vele. Itt tanultam és diplomáztam, majd licenciátust szereztem. Amikor papnövendék lettem a szomszédos Központi Szemináriumba kerültem 2 évre, itt doktoráltam, és ez év augusztus 1-től a Szemináriumba kerültem, ahol kispapjaink a HTK-n tanulnak, és ahol most taníthatok egy bevezető teológiai tárgyat.

A teológia olyan tudomány, ami elválaszthatatlan a személyes világnézettől, ezt a bőrömön tapasztaltam. Civil koromban nagyon szerettem beszélgetni, vitatkozni teológiai kérdésekről, akár csoporttársakkal, akár nem keresztényekkel, sokszor folytattunk polémiát egy barátommal egy-egy sör mellett, mindig nagyon élveztem az erről való, akár szenvedélyes gondolkodást, még ha mai szemmel ebbe öncélúság is keveredett.

A diplomát követően külföldi ösztöndíjakkal szerezhettem tanulmányi tapasztalatot, civilként a licentiátusi évek alatt a Leuven-i Katolikus Egyetemen töltöttem el fél évet, később diakónusként és papként két évig Rómában, a Pápai Magyar Intézetben készíthettem a disszertációmat, amiért külön hálás vagyok Beer Miklós püspök atyának. Közben elvégeztem egy szemináriumi nevelő kurzust a Szent Kereszt Egyetemen. Fontos és szép tapasztalatot hozott mindkét ösztöndíj, más világ tárult fel, és eltérő gondolkodásmódot ismerhettem meg. Róma (és Itália) különösen nagy élményt jelentett: az Egyház központja, a kultúra, a szemlélet, a számtalan zarándokhely, a rengeteg szent és vértanú, a katakombák. Az ókeresztény egyház is megelevenedett számomra.

A későbbiekben mindezt a tudást átadta a jövő generációjának. Először a Pécsi Hittudományi Főiskola óraadója, majd 2007 és 2011 között, illetve 2017 óta újra az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán tanít. Hogyan élte meg ezeket az éveket? Milyen szempontokat tart leginkább fontosnak a tanításban?

Pécsen csak egy féléves kurzusom volt. Ezt követően Puskás Attila professzor úr – tudtom nélkül – beajánlott a váci Apor Főiskolára, így mindenekelőtt neki köszönhetem, hogy ott meggyökeresedhettem. Különös hálával tekintek vissza, hogy kezdőként olyan kiemelkedő kollégákkal taníthattam együtt, mint Nemeshegyi Péter atya, Jelenits István atya, Turay Alfréd atya, Szabó Ferenc atya, Skrabski Árpád.

Nagyon megszerettem a főiskolát, családiasnak éltem meg, korban (20-as éveim vége) és gondolkodásban közel álltam a tanítványokhoz. Először főként filozófiai tárgyakat oktattam, majd szisztematikus teológiai (fundamentális és dogmatikai) kurzusokat is, ami különösen közel állt a szívemhez. Ezek mellett vittem még gyakorlati teológiai tárgyakat, amelyekhez nem igazán értettem, de ezeket ránk, a nagyobb órakapacitással rendelkező fiatalabbakra osztották.

Misszióként fogtam fel azokat az órákat, előadásokat, amelyeket a nem hitéletis (tanító, óvó, szociálpedagógus stb.) hallgatók vettek fel, mert a kereszténységtől távolabb állók is részt vettek rajta. Ezeket külön szerettem, mert lehetőséget nyújtott arra, hogy keresztény értékekről, gondolkodásmódról, vagy akár Krisztus személyéről és tevékenységéről beszéljek nekik. De sok elkötelezett hallgatóval találkoztam, és meglepetésemre a levelezős hallgatók bizonyultak elszántabbaknak, miközben otthon és a munkahelyükön is helyt álltak.

2011-ben jelentkezett a Váci Egyházmegyébe papnövendéknek. Mi vezette, a tanítás mellett a lelkipásztori szolgálathoz?

A hivatás gondolata vissza-visszatérő volt életemben, de talán abból a kegyelem-tapasztalatból táplálkozik leginkább, amelyet egy párkapcsolati és egzisztenciális válságban kaptam. Ebben az időszakban bár éltem a szentségekkel, az imádságot és a lelkiségi oldalt egyre inkább elhanyagoltam, a hitem inkább értelmi meggyőződéssé vált, mint sem személyes bizalmi viszonnyá. A tevékenységeimbe, hétköznapi dolgaimba nem engedtem be teljesen az Urat. Ekkor Isten egy meghatározó intenzív lökést adott az életemnek. Ez saját korlátaim és tehetetlenségem megtapasztalásával kezdődött, és ajándékként éltem meg, hogy az Úr egyszer csak kiemelt ebből, a jelenlétébe helyezett, és elkezdett mélyülni a hitem. Meg kellett tapasztalnom, hogy ha az Úrral való viszonyom nincs rendben, akkor igazán nem lehetek a helyemen, függetlenül attól, hogy később milyen hivatás felé mozdulok el, mégis ezzel a mélyreható és átalakító élménnyel alapozódott meg a papi hivatásom. Ez időben számos dolog rendeződött körülöttem, amit szintén Isten ingyenes tetteként éltem meg. Így lettem alapító tagja egy imaközösségnek, ekkor költöztem a jezsuita doktorandusz házba. Ekkor hívtak az Apor Vilmos Katolikus Főiskolára is tanítani, ami az Úr különös ajándéka volt, hiszen, amikor korábban teológiai tárgyakat szerettem volna oktatni, nem sikerült, amikor őszintén lemondtam róla, és odaadtam az Úrnak, akkor kerestek meg, és kértek fel rá. Ezt a folyamatos kegyelemi tapasztalatot egyfajta második megtérésként éltem meg, és ebből forrásozott a papi hivatásom, mégis alapvetőbb volt az Úr Jézussal való kapcsolatom megújítása.

A megtérésemnél és életem megújuló szakaszánál a karizmatikus megújulás hatott rám. A jezsuita életforma és az egyénileg vezetett lelkigyakorlat a mai napig közel áll hozzám, egy időben komolyan elgondolkoztam azon, hogy belépek hozzájuk. Emellett a karmelita lelkiség és szentek vonzottak, bár az nem fordult meg bennem, hogy szerzetesnek jelentkezzem a Kármelbe.

Milyen a Váci Egyházmegye papjának lenni, hogyan élte meg az első lelkipásztori éveket?

Rómából hazaérkezve a gödöllői Szentháromság plébániára helyeztek káplánnak, egy olyan helyre, amit minden fiatal papnak meg kellene tapasztalnia, hogy lássa mi a cél. Munka bőven adódik, de Istennek egy olyan kertje, amelyben igazi közösségi egyházképet láthatunk és élhetünk.

Jászkarajenőn három évet töltöttem plébániai kormányzóként, itt éltem életemben először falun, ahol egy egészen más világ tárult elém. A népegyházi gondolkodás határozta meg a kis létszámú egyházközséget, nagy feladat itt a közösségépítés. Miközben nehézségekkel szembesültem, számos hiteles, alázatos, gyümölcsöt termő hívővel találkoztam. A helybéliek munkabírása, szorgalma tettrekészsége és segítőkészsége meghatott. Példa számomra az a parasztember, aki kőkemény munkával keresi kenyerét, és az aratást az Úrban bízva várja, imádságos lelkülettel. Tiszajenő szintén hozzánk tartozott, ahol egy még kisebb, de szeretetre méltó közösség élt. A helyi katolikus iskola lelki vezetése a feladataim közé tartozott, ez nagyon a szívemhez is nőtt. Az igazgató példaszerűen vitte az iskolát, egyszerre volt családias és személyes, ugyanakkor fegyelmezett és a helyi viszonyok között kifejezetten igényes. A hittanár is nagy szívvel szolgálta az egyházat.

Ezt követően a püspök atya a dunakeszi Szent Mihály plébániára helyezett kormányzónak, valamint kineveztek az AVKF-en tudományos rektorhelyettesnek és főállású docensnek. Ez az év rendkívül fárasztónak, de örömökben is gazdagnak bizonyult, tömérdek tapasztalattal gazdagodtam, és sokat tanultam. A főiskolán a vezetőség részéről óriási munkabírást és segítőkészséget tapasztaltam, akik hozzáértéssel keresték a nehéz helyzetekben a megoldást. Dunakeszin csak egy évet töltöttem, de itt is igen ígéretesnek tűnt a közösség, számos elkötelezett és odaadó hívővel. A fiatal családokra lehet építeni, és a katolikus iskola és óvoda egyik fő erőforrása a településnek. Meggyőződésem, hogy bár a város három plébániája közül ez a leghagyományosabb, igen nagy közösségi potenciállal bír, Farkas László atya és Balázs András atya biztosan szép hálózatot tudnak majd kiépíteni.

Az egyik Önnel készült riportban azt mondta: a lelkipásztor legfontosabb feladata a pasztorálás. Hogyan pasztoráljon a mai modern világban a pap?

A szemináriumi évek alatt nyitottam egy olyan dokumentumot a gépemen, aminek ez volt a címe: Amit szeretnék megvalósítani papként. Ide gyűjtöttem a szentelés előtt a gondolataimat. Bár ezek jó szándékú és lelkes ötletek voltak, de pár év pasztorálás után némelyiken csak mosolygok, hogy miket szerettem volna. Pl. minden ember meglátogatása vagy elérése a településen. Elvben jónak gondolom, de ennyi energiát nem biztos, hogy lehet erre szánni, inkább más, hatékonyabb módokra. Ebben a „GDPR-os” világban egyébként is nehezen kivitelezhető az iskolai családlátogatás. De hogyan pasztoráljunk? Talán ez szolgálattól és kicsit a személyiségtől is függ, de kiindulópontként hangsúlyos a gondolat, a szó és a tett egysége, és annak Krisztushoz igazítása. Tehát ha az adott pap eszköztárban hiányt is szenved, de hiteles, akkor az már misszió, akármilyen konkrét területen lelkipásztorkodik.

Azt is mondta; a tudományt akkor használjuk jól, ha eszköznek tekintjük abban, hogy segítségével Istenhez vezessük az embereket. Hol vannak a tudomány és a pasztoráció kapcsolódási pontjai?

Lényegesnek tartom az igényességet a gondolkodásban, a tudományban. A mai korban a legtöbb információt nem ezzel a szándékkal fogalmazzák meg. Egy hívő ember azonban bátran belemélyedhet az igazság mélységébe akármilyen területen is dolgozik. Jóllehet mindent nem fogunk érteni, de attól nem kell félnünk, hogy a megismert valóság mélységében ellentmondásba kerül a hitünkkel. Ettől a szkeptikus és hitetlen gondolkodók tarthatnak. Így értem azt, hogy a valódi tudomány segíti az Istenhez vezető utat, a tudomány azonban önmagában nem eszköze a lelkipásztorkodásnak.

Milyen elképzelései vannak a papnevelés rendszeréről? Szükséges-e a megújulás ezen a téren?

Úgy tűnik, hogy egyfajta megújulás már zajlik a papnevelésben, és amennyire látom, örülök ennek. Ahhoz azonban, hogy egy ívet vázolni tudjak, több tapasztalatra van szükségem ebben a témakörben. Három pont kell ahhoz, hogy egy körívet lehessen rá húzni, és egyelőre a kezdőponton állok. Úgyhogy a kérdésre térjünk vissza pár év múlva…

Új feladatkörében milyen tervei vannak, mit szeretne megmutatni, átadni a kispapoknak?

Marton Zsolt püspök atya azt kérte, hogy legyek jelen a saját személyemmel és gondolkodásommal. Valóban, leginkább ezt tudom adni, és nem alapvetően változtatásokat szeretnék, hanem beleállni egy feladatba a rekor atyával együttműködve. Véleményem szerint az alapoktól kell kezdeni építkezni: a legalapvetőbb a normális és természetes emberi szint, erre épülhet az elkötelezett keresztény hit, a Krisztus központúság. Ezek hiányát kell először orvosolni, és erre jöhet végül, a papi karakter, a lelkipásztori attitűd.

Nem vagyok tipikus klerikusi alkat, ez személyiségemből fakadhat, illetve abból hogy későbbi elhívásból nőttem ki. A képzés részéről az otthonosság és a szabadság légköre is teret kell, hogy nyerjen. Felelős, kreatív, érett lelkiismerettel rendelkező és gondolkodó lelkipásztorok kellenek egyházunknak. Ne kiskorúsítsunk! A kispapokat kezeljük felelős emberként, amennyire lehet, és az szintén cél, hogy ők is ekként kezeljék majd a hívőket. Nem kell, hogy egyen-papok jöjjenek ki a szemináriumokból: legyen tisztában önmagával a természetes önismeret szintjén, a karizmáival és gyengeségeivel, és az előbbieket kamatoztathassa, próbálgathassa. Nem gondolom, hogy a papnövendékek esetében csupán a hibapontokat kell számolgatni, az alkalmasság nem rossz tulajdonságok hiánya, hanem valami természetfeletti irányultság és tettrekészség, ami jelen van és fejlődik a szentelendőben. Ha valaki „túléli” mindenféle fegyelmezési probléma nélkül a szemináriumot, abból még nem biztos, hogy pap lesz. Másrészt lehet, hogy valakinek az átlagosnál többet kell küzdenie a képzés során, és később mégis kiváló lelkipásztor válik belőle. A kulcsszavak véleményem szerint: az elköteleződés, hitelesség, alázat, fejlődés, Isten Országának építése, a közösség. A szemináriumban legyen rend, de mégis váljon otthonná a hivatásra készülők számára.

Nem kollégiumi nevelő szeretnék lenni, inkább személyiséget formáló (de jó volna, ha inspiráló) elöljáró, akiben ott van a tévedés lehetősége. Ugyanakkor nem gondolom, hogy egyházunknak meg kellene törni a papképzés történelmi ívét, a bölcs elődök útját kell folytatni, de más hangsúlyokkal, más eszközökkel, a jelen korszak adta lehetőségek felhasználásával. Nekünk Krisztus az első és legfontosabb. Nem adhatunk le abból, hogy alkalmas jelöltek kerüljenek ki. Hiszünk a Szentlélekben és az ő cselekvő erejében, de nem lehetünk felelőtlenek abban, hogy olyanokat ajánljunk szentelésre, akik még nem készültek fel, vagy valamilyen szempontból alkalmatlanok a szolgálatra. Nem lehet ebben a kérdésben kompromisszumot kötni, akkor sem, ha nagy a paphiány. Meggyőződésem, ha hiteles lelkipásztorok képzésére törekszünk, és nem a számuk növelésére, az hosszú távon a papi hivatások (és az elkötelezett hívők) számának emelkedését hozhatja.

Bölönyi Gabriella

Váci Egyházmegye