Pintér Balázs vagyok a Váci Egyházmegye papnövendéke. Püspököm 2021. augusztus 14-én vett fel a papnövendékek sorába és miután eltöltöttem a propedeutikus évet Kismaroson, Excellenciás Marton Zsolt püspök atya a Központi Szemináriumba küldött tovább. Meghívás alapmozdulatai mind a jelentős megtapasztalásoknak köszönhető, amelyeket Isten felém engedett. A legelső pillanat, amikor az Atya elültette a szívembe a gondolat csíráját egy köznapi misén történt. A mise közben „mea maxima culpa” elbambulva, a gondolataimba süppedve ültem, amikor egy roppant gyenge hang a belsőm legmélyéből megszólított:

„Mi lenne, ha pap lennél?”

És valahonnan a szívem egyből értette a választ, a szívem már ekkor igent mondott, de az eszem ennél világiasabb volt és megerősítést kért. Innen viszont az Isten számtalanszor engedett be szeretetébe és árasztott el kegyelmével. Mégis az utolsó és legjelentősebb lépcsőfokot fogom elmesélni, ami teljesen meggyőzött arról, hogy Isten igent mondott rám és megadta a kegyelmét, hogy én is igent tudjak mondani rá. Egy őszi este a táborban, ahol visszatérően táboroztattam, a Tápiómenti Nagyboldogasszony Közösségben egy közös Szentségimádáson vettünk részt. Ez a közösség karizmatikus alapokon nyugszik, amely lelkiséggel nem minden esetben tudok azonosulni, de mégis érezhető,

szinte tapintható a légkörben Isten jelenléte,

mindezeket összefoglalva vonzott folyamatosan, mint a lepkét a lámpa fénye. Ezen a Szentségimádáson a megszokott dalokat játszották a tábor gitárosai. Nem igazán áll közel hozzám az Eucharisztia ilyen típusú imádása, így a jelenlétemet meg-megszakítva voltam csak a Szentség előtt. Az egyik ilyen kápolnába való betekintésem során viszont nem tudtam tovább haladni a már jól bevált körözésemen. Megálltam, betekintettem a kápolnácskába és ott ragyogott középen a Szentség. Ragyogott, vakító fénnyel égett, de nem akartam becsukni a szemem, ugyanis engem nem vakított a fény. Ekkor ütött a szívembe a gondolat.

Szerelmes lettem.

Minden korábbi tudásom, amit megkaptam másoktól az Eucharisztikus Jézusról ott és akkor kicsúcsosodott. Felismertem a Szentségbe elrejtőzött Krisztust. Közelebb léptem, a falnak támaszkodtam és csak hagytam azt, hogy az Isten szeretete visszhangozzon bennem. Ahogy ott álltam megértettem, hogy az a tekintet, az az érzelemvilág, ami most bennem van, habár hasonlít, arra, amit akkor éreztem, amikor azokra a lányokra néztem, akikbe szerelmes voltam, de mégis egyértelmű volt a mélyebb megérintettség. Ezzel éreztette meg velem az Úr és ezzel világította meg bennem, hogy mit jelent az, amikor az atyák azt mondják, hogy szerelem nélkül ez nem megy…