Rátkai István vagyok a Szombathelyi Egyházmegye elsőéves kispapja. Az általános iskolát Szombathelyen végeztem a Brenner János Általános Iskolában. Pannonhalmán érettségiztem 2017-ben. Majd egy évig matematika-fizika, hittan- nevelőtanár szakon tanultam Szombathelyen, majd jelentkeztem az egyházmegye kispapjai közé.

Hivatásom megtalálásában, megerősödésében nagy szerepe volt és van a mai napig családomnak. Édesanyám hittan ének-zene tanár, emellett kántor, édesapám mentős. Két fiatalabb testvérem van. Ezenkívül hárman is vannak a családban, akik papként szolgálják Istent és a rájuk bízottakat.

Már öt évesen elkezdtem ministrálni, s ez volt az egyedüli, amit sohasem hanyagoltam el. Az oltár mellett való szolgálatra, imádkozásra kisgyermek koromtól még mai napig is úgy tekintek, mint ajándékra. Ajándékra, melyet én adhatok a Jóistennek, s ajándék számomra is, mert így a pap után én lehetek a legközelebb Krisztushoz.

Talán a ministrálások, vagy az, hogy három atya is van a családunkban adott okot arra, hogy nagyon sok atya mondogassa nekem, hogy legyek pap. Be kell hogy valljam, hogy már az ő buzdításuk előtt is éreztem e hívatás szelét, de senkinek sem mondtam el. S nem is foglalkoztam nagyon az ő buzdításukkal. Kis gyermekként és később is nagyon érdekelt a papi hivatás és a hittan, de a fizika és matematika tárgyak is nagy hatást gyakoroltak rám. A gimnáziumban már komolyan gondolkodtam, hogy mi legyen a jövőm, de erről otthon nem beszéltem. Hiába tetszett, nyűgözött le a matematika, vagy a fizika, teljesen más, leírhatatlan érzést szolgáltatott nekem a hittan, ministrálás, és az imádkozás. A Jóistennel való kapcsolat, a találkozás öröme sokkal mélyebben érintett meg. S e kapcsolatot akartam, s a mai napig is akarom megmutatni, hogy bizony az Istennel való kapcsolatunk lehet jó.

Bizonytalan voltam, s féltem beadni a jelentkezésemet az érettségi évében. Úgy gondoltam, hogy egyrészt még nem vagyok túl érett, másrészt féltem elengedni a reál-tudományokat, s harmadrészt féltem, hogy egy gyermekkori puttonyt hordozok, azzal a teherrel, melyet az atyák mondtak nekem, hogy legyek pap. Ezért is akartam, hogy ez a döntés a sajátom legyen, ne egy-két gyermekkori tapasztalat, vagy a családi háttér miatt jelentkezzek papnövendéknek. Így matematika-fizika hittan-nevelőtanár szakon kezdtem tanulni.

Az érettségit követő nyáron, s ősszel nagyon sokat gondolkoztam, elmélkedtem, imádkoztam, mert valahogy éreztem a tanári pálya is bizonytalan számomra. S még jobban elbizonytalanodtam a tanév első-két hónapja után, mivel mind a matematika-fizika, mind a hittan- nevelő tanár szak nagyon tetszett, de valami hiányérzetem ekkor is volt. Talán az őszi szünetben volt az a pillanat, amikor elhatároztam, hogy tavasszal beadom jelentkezésemet. S amint megfogalmazódott e döntés, mely talán egy évet is váratott magára, bejelentették, hogy régi iskolám névadóját, Brenner Jánost boldoggá avatják tavasszal.

Ez számomra különös kegyelmi ajándék volt, valahogy úgy éreztem, hogy ez egyfajta bátorító szó a Jóistentől, egyfajta rábólintás a döntésemre.

Brenner János történetét, vértanúságát már kisgyermekként megismertem. Egyrészt az iskolám miatt, másrészt mert nagybátyám sokat mesélt róla, harmadrészt azért, mert szomszédos plébánián szolgált, s emellett Brenner atya nagymamámat is tanította hittanra. Az ő vértanúsága, élet és példája nagyon sokat adott, s a mai napig is ad számomra. Ezért is hatalmas öröm, és kegyelem volt, hogy bejelentették, s az még inkább, hogy ott lehettem a boldoggá avatáson.

A bejelentés napjától kezdve már biztos voltam magamban, s döntésemben, a fent említett puttonyt, s azt, hogy a családban több atya is van, már nem egy súlyos tehernek tekintettem, hanem egy olyas fajta kegyelemnek, mely nagyon kevés embernek adatik meg.