A 20. imatábor margójára – Pongrácz Benedek

Nem az első alkalom, hogy az idei táborról írok, s talán minden írás róla más. Az azóta eltelt idő a szívemben még jobban beleásta a hét minden örömét, vidámságát, fáradtságát, s minden momentumát. Oldalakon keresztül tudnék írni mindarról, amit átéltem ott, most mégis két dolgot emelnék ki a táborból.

Az egyik, hogy sok, életszagú, hétköznapi élethez köthető tanúságtételt hallottunk a fiatalabb generációtól. Tanítottak minket az ő példájukkal, egy-egy tapasztalatukkal, s volt bátorságuk ezt megosztani 200 emberrel. És nem nagy dologra kell ilyenkor gondolni! Egy elmaradt kirándulás utáni vágy kiheverése vagy egy hirtelen jött segítségnyújtás esetleg sportsérülésből való felépülés.

A másik dolog maga a közös időtöltés volt.

A nevetés a vicces feladatokban, a szív kitárása az ima idején, az odafigyelés és hallgatás a személyes beszélgetésekkor.

Jó volt megtapasztalni, hogy sok helyről gyűltünk össze, sok dologgal a szívünkben, mégis talán kijelenthető, hogy mindannyiunk szívében megérett a gyümölcs, amelyet Szent János is említ evangéliumában.

Egy ifjúsági zarándoklatról – Molnár Ádám

2020 júliusában immár 4. alkalommal került megrendezésre a Görögkatolikus Metropólia és a Miskolci Görögkatolikus Ifjúsági Fórum szervezésében fiatal felnőttek számára a 22+ zarándoklat Tokaj és Máriapócs között.

Számomra már évek óta fontos szerepet tölt be a zarándoklás. Elmúlt 10 év minden nyarán részt vettem egy Máriapócsra tartó zarándoklaton és Istennek hála ez idén sem maradt. A tavaszi helyzet után ezt a zarándoklatot különösen is fontosnak éreztem, hiszen öröm volt végre társaságban lenni, együtt imádkozni és hálát adni. Felemelő érzés annak tudatában lenni, hogy 100 vagy akár annál is több fiatal felnőtt együtt zarándokol, együtt énekel és fohászkodik a Szűzanyához.

Azért szeretem az ilyen alkalmakat, mert lehetőség nyílik új embereket megismerni, a régi, már rég nem látott barátokkal találkozni, de a csendes szakaszokon időt tudunk tölteni Istennel, megfogalmazni felé hálánkat, kéréseinket, és mindezt a természet lágy ölén, ahol elámulhatunk Istenünk csodálatos művén.

A fárasztó napok végén pedig, amikor már a távolból meglátjuk a máriapócsi kegytemplomot, szinte egy új erő tölt el, és őszinte szívvel tudjuk énekelni a Mária-énekeket.

Visszatekintve akár az idei, akár a korábbi zarándoklatokra, mindig volt egy személyes cél amiért fel tudtam ajánlani ezeket a napokat, és megérkezve a Szűzanya kegyképéhez, feltekintve rá mindig egy különös érzés fog el, mégpedig, hogy hazajöttem, hogy Édesanyám szeretettel fogad és hallgat meg. Számomra ezért a pillanatért megérte megtenni a hosszabb vagy rövidebb utakat, és ugyan testileg elfáradva, de lelkileg mindenképpen feltöltődve tudok elköszönni az Istenszülőtől, bízva abban, hogy legközelebb is visszajöhetek.