1 kispap – 2 kérdés! IV. rész

Szarka Zoltán

Z’zó tanúságtétele – pár mondatban

Napról napra elcsodálkozom azon, hogy nagyfokú hiányosságaim, gyarlóságaim és bűneim ellenére is mennyire szeret a Mennyei Atya.

A magam erejéből kevésre mennék; az ő támogató és megtartó szeretetében telnek mindennapjaim a szemináriumban. Amikor a papságra hívott, megígérte, hogy velem lesz mindig és átsegít a nehézségeken. Ehhez nagyszerű társakat, barátokat, atyákat – és egy szentéletű püspököt rendelt mellém az útra.

Istennél soha nem volt hűségesebb barátom.

Molnár Ádám

Görögkatolikus kispapként, hogyan éled meg hogy egy római szemináriumban vagy?

Bevallom először féltem kicsit, hogy nem lesznek-e konfliktusok vagy nehézségek a rítusunkból adódó különbségekből (leginkább persze attól, hogyan veszi majd ki magát, hogy nekünk görögöknek nem kell kötelezően cölibátust fogadnunk). De már az első héttől ez a félelem teljesen megszűnt.

Nagyon nyitottak voltak a srácok és azóta is a folyamatos támogatásukat és a közösség építő erejét érzem.

Igazából hálát adok a Jóistennek, hogy itt fejezhetem be kispapi éveimet, hiszen számtalan tapasztalatot szerzek és mégannyi jó barátságot kötök. Fontosnak tartom, hogy megismerjük egymás szertartásait, szokásait vagy esetleges nehézségeit. Szerintem itt a Központiban kellő nyitottság van erre és nem érzem, hogy cseppet is csorbát szenvedne a görögkatolikusságom. Persze kevesebb görög szertartáson tudunk részt venni, mintha Nyíregyházán lennénk az ottani görögkatolikus szemináriumban, de talán épp ezért még inkább felértékelődnek azok, amelyeken részt tudunk venni. Mellette pedig azt hiszem, hogyha kellő megalapozottsággal jövünk, akkor az, hogy egy római szemináriumban vagyunk nem lehet akadály, hiszen sokkal fontosabb, hogy belülről legyen igényem megélni a hitem és ebben teljes mértékben partner itt mindenki.

A hosszú készület alatt mindig az egekben szárnyal a hited és istenkapcsolatod? Vagy neked is vannak mélypontok?

Bár azt mondhatnám, hogy igen, de sajnos nem így van. A szeminárium embert próbáló időszak. Ugyan nem bántam meg az elmúlt éveket, de sokszor nagyon nehéz volt. Talán ahogy minden más egyetemnek, munkának, hivatásnak megvannak a nehézségei, ugyanígy a kispap életnek is, csak talán más oldalról. Voltak időszakok amikor erősen elgondolkoztam azon vajon tényleg itt van-e a helyem, tényleg hív-e az Isten, tényleg pap akarok-e lenni. De valami, számomra megfoghatatlan, sose hagyta, hogy elköszönjek. Szerintem velünk kispapokkal is előfordul, hogy üresnek érezzük az istenkapcsolatunkat. Nehéz lemenni a kápolnába, vagy egyáltalán minőségi időt tölteni az Istennel. Ilyenkor én hagyom magam picit „szenvedni”. Hagyom, hogy újra feléledjen a vágy, hagyom, hogy a Lélek indítson meg arra, hogy imádkozzak. Sokszor sajnos megszokottá válnak a Liturgiák, szertartások, lelki programok, de ilyenkor erőt kell vennünk magunkon. A lelki vezetőm gyakran hasonlítja a papságot a házassághoz. Egy házasságban is előfordul, hogy a kapcsolat elkezd kihűlni, már nem olyan, mint a kezdeti szerelem rózsaszín ködében. De ilyenkor nem az a megoldás, hogy egyből kilépünk a probléma elől, hanem hogy megvizsgáljuk mi a baj forrása, és nyitott szívvel igyekszünk azt megjavítani meghozni a kellő áldozatokat. Számomra ezek segítenek abban, hogy megmaradjak az Isten közelségében.

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s