Egy közös beszélgetésre invitálunk Arany Ferenccel, Bársony Árpáddal, Csuja Gergellyel, Gaál Richárddal, Majlát Tihamérrel és Szabó Csabával, a szeminárium végzős kispapjaival.

Mi az a tapasztalat, az élmény, amelyen elindított a papságra vezető utatokon? Ez a tapasztalat mennyire segített Nektek a szemináriumban eltöltött évek során?

B.Á.: A papság felé való elindulásomat leginkább a vajúdáshoz tudnám hasonlítani. Hosszú és nehéz folyamat, mire a gyermek megszületik. „Az asszony is, amikor szül, szomorkodik, mert eljött az ő órája; amikor azonban megszülte a gyermeket, már nem emlékszik a szorongatásra az öröm miatt, hogy ember született a világra.” (Jn 16,21) Így tehát, amikor beléptem a szemináriumba, a pont/tapasztalat — amikor ki tudtam mondani, hogy „Uram, ha tényleg ezt akarod, akkor együtt induljunk el ezen az úton!” — már nem volt igazán kérdéses, hiszen olyan tiszta és élő ajándékot kaptam, mely szinte feledtette velem az előtte lévő vajúdást.

G.R.: Rengeteg minden segített a papság felé. Gyerekként különös módon formált az Isten. Amit kiemelnék az a hiteles papok élete. Gyerekként mindig ámulva csodáltam a görögkatolikus atyákat és családjukat, akik hitüket megélve mélyen tudták szolgálni az Istent. Ez volt talán az első tapasztalat. Középiskolásként, amikor ifjú kamaszként, lázadóként próbáltam élni az életemet, akkor ezt a nagy szájú fiatal fiút az idős atyák mérhetetlen szeretete és hite csillapította le és adott neki erőt. Ez a két fő tapasztalat járta és járja át a mindennapjaimat. Hitelesen szolgálni az Istent, és mérhetetlen módon szeretni az embereket. Itt emelné Ujfalussy Ottó ciszter atya személyét, aki 87 évesen tanított hittanra. Talán sokszor nem voltam igazán hű, ahhoz a mély hithez, amire tanított, de ma be kell ismernem, hogy az ő alázata, és hite sokszor erőt ad.

M.T.: Ezen az úton való elindulásom igazi oka  az a hívás, melyben meghallottam Isten élő szavát.

A hívó szó megrendített,

mert idegen volt számomra, nem ismertem, különös volt megtapasztalni és megbarátkozni a hívó szóval. Amikor hallottam a hangot, akkor már késztetést éreztem a szentmise iránt. Ez azért volt különös számomra, mert vasárnapi szentmise járás helyett futballozni jártam, miközben otthonról úgy mentem el, hogy szentmisére indulok. A hívó szó az Eucharisztiára irányult, melyet naponta 2 -szer is magamhoz vettem, mert annyira vágytam utána. Ez a tapasztalat számtalan esetben előfordult az éveim alatt, melyben egyre erősebben megtapasztaltam Isten hangját és szeretetét. A nagy találkozások által formálódott ki bennem, Isten szolgálatára való hívás. A nagy Példakép kedvet adott, hogy Őt kövessem, nemcsak keresztény katolikusként, hanem úgy is mint egy Pásztor, aki úgy akar majd gondozni egy nyáját, mint ahogyan Ő engem gondoz kis bárányaként. Azt hiszem egy jó kalandos játszmát kezdtünk el közösen. Ebben különösen is nagy segítségemre volt a szemináriumi képzés. Főként azért is, mert itt sok időt tölthettem el a Mesterrel, miközben fejlesztettem magam lelki és szellemi téren. Ezek az évek segítségemre voltak, hogy még jobban növekedhessek a pásztori szolgálat elsajátításában. Bízok benne, hogy gyümölcseit majd a rám bízott nyáj is meg fogja tudni tapasztalni és érezni. 

SZ. CS.: Kiskoromtól kezdve hívő vallásos családban nevelkedtem, mely hiszem, hogy sokat adott a hitem megalapozásához. Egy ideig szerettem volna pap lenni, aztán figyelmem másra fordult, majd a gimnáziumi évek vívódása után a Jóisten mégis segített visszatérni a meghívásomhoz, amelyhez akkor már választ is kért. Azóta csak mélyült a hivatásom tudata, és a Vele való kapcsolat is egyre jobban erősödik.

A. F.: Számomra jó példát adott az, hogy láttam olyan hiteles papokat, akik miatt érdemes papnak lenni. A szemináriumban eltöltött idő alatt szintén találkoztam ilyen emberekkel, akár elöljáró „formájában”, akár amikor meglátogattunk plébániákat, atyákat.

Hogyan formálódott az Istennel való kapcsolatotok az elmúlt években? Te, hogy érzed, milyen módon formált Téged az Isten? Mennyire volt nehéz ez a formálódás? Hogyan fedezted fel az itt eltöltött évek során, hogy Isten veled van, kísér, támogat, vagy éppen int?

B.Á.: Persze a szemináriumban eltöltött napok, évek természetesen próbára tették ezt is, de nem is magát a döntésemet, hanem a kitartásomat a döntésem mellett. Ez az Istennel való kapcsolatomban nyilvánult meg a leginkább, a legerősebben. A „van-e Isten?” „mit akar tőlem?” „akar-e egyáltalán engem?” „nekem szükségem van-e Istenre?” „kell ez nekem?” típusú kérdésektől egészen a „mennyben vagyok” érzésig, azt gondolom, nagyon sok mindent megtapasztaltam. Elég széles ez a spektrum, de része lett az Isten a napjaimnak. Sajnos nem mindig meghatározó része, de fontos része. Az elmúlt öt évben rengeteg dolgot megtanultam/megismertem magamról/magamból, amit szintén az Istennel való kapcsolatom fényében értékelek, mert Ő lát úgy engem, aki igazán vagyok. Ahogy említettem, nem az volt a fő kérdés, hogy jól döntöttem-e, hanem hogy a milyen következményekkel jár. Mit kell tanulnom, miben kell fejlődnöm, mit kell elengednem, hova kell beengednem az Istent, hogy gyógyítson? Mit jelent, hogy pap, akivé válni szeretnék; mit jelent a cölibátus, amit vállalni szeretnék; mit jelent, hogy az Istennek szentelem az életem? Stb.-stb.

G.R.: Amikor felvettek kispapnak annyit éreztem belül, hogy ez egy nagyon nagy kaland. Kalandként, és kihívásként éltem meg az első évet. Aztán rájöttem, hogy többről van szó. Az Isten nem egy kalandra, hanem a papságra hív. Amikor ezzel szembesültem, akkor meg kellett fogalmaznom magamnak, hogy miért is akarok pap lenni. Mert az a vágy és tudat, hogy én pap akarok lenni édes kevés. Két év elmélkedés és imádság sorozatok után tudtam mélyen kimondani, hogy két dolog miatt. Az első, hogy meg akarom tanulni az Istent és midenekfelett imádni. A második, meg akarom tanulni, hogy hogyan tudom az embereket úgy szolgálni, hogy általam Istenhez jussanak. Ezek az évek hosszú formálódások gyűjteménye. De ez így van jól! Az önismeret, és a belső ima adták meg a lehetőséget, hogy ezt a két dolgot, utat megvalósítsam, és Istennek tetszően tudjam bemutatni a dicséret áldozatát. 

M.T.: Istennel való kapcsolatom formálódását leggyakrabban az imában és a Szentírás olvasásában sikerült megtapasztalni és erősíteni. A kihívások itt bent a szemináriumban is jelen voltak, de mindig kaptam jelzést és kedvet, hogy alakítsam életem Isten és az Egyház rendelése szerint. A csend és a Szentírás olvasása mindig utat nyitottak az Isten látására, melyek által közeledni tudtam önmagam és mások felé, hogy javulni és látni tudjak. Istennek szentelt imáim, a szentmisék és különféle liturgikus ima gyakorlatok olyan ablakokat nyitottak ki a szívemben, amelyet önmagamtól nem tudtam volna megtenni/kinyitni. Isten ezt megtette, amelyek sokszor fájdalmasak és nehezek voltak, de ahogy az időt telt, ezek a sebek begyógyultak és tisztává váltak.  A szeminárium lelki programjai úgyszintén sokat segítettek, hogy fejlődni tudjak. Itt gondolok az elmélkedésekre, a punktákra, lectio divinára, a kiscsoportos beszélgetésekre stb., ezek mind-mind formáltak és kedvet adtak arra, hogy Isten tekintetét és az Egyház rendelkezéseit mindig szem előtt tartsam és éljem. 

Sz. CS.: Mindenek előtt a legfontosabb tudatosítani magamban, hogy életem akkor igaz, és biztos, ha merem azt az Isten kezébe adni, tudom azt Istennek ajánlani. Nagyon sokat formálódtam az évek alatt. 2014-ben kezdtem el a szemináriumi éveket, ahol egy lelkes, buzgó, Istent kereső ember jött az emberek, és Isten szolgálatára. Az első évekre visszatekintve jól elvoltam a szemináriumban. Tanultam, ettem, aludtam, barátokkal gazdagodtam, sok dolgot megismerhettem, sokat hallottam Istenről, de valahogy visszatekintve azt látom, hogy ez egy kényelmes ülő helyzet volt, ahol rácsodálkoztam a körülöttem zajló eseményekre. A második év után nálunk, görögkatolikus növendékeknél kötelező egy évet szociális szférában eltölteni, ott dolgozni, és kicsit tágítani a látásunkat olyan közeggel is, ami nem feltétlenül csak egyházi. Nagyon hálás vagyok ezért az évemért, hiszen mind Angliában, mind pedig Budapesten nagyon sokat tanulhattam embertársaimtól, a betegektől, a szenvedőktől, a munkatársaktól, magáról az emberről.

A szabad pillanataimban pedig nagyon sokat mutatott meg magából az az Isten, aki engedte, hogy találkozzak örömmel, bánattal, gyásszal, szenvedéssel, és ezekben magammal is. Ő volt, aki mindenhol velem volt, Ő volt, aki mindenhová elkísért, Ő volt, aki nem változott, Ő volt, aki vigasztalt, Aki velem örült, és Akire olyankor is támaszkodhattam, amikor talán már emberileg gyenge voltam.

Hálás vagyok neki ezekért a tapasztalatokért, mert azóta nemcsak ülőhelyzetből tekintek magam köré. Felkeltem, és haladni szeretnék Felé, haladni szeretnék Vele, és szeretném Őt úgy életem részévé tenni, hogy a kezdeti lelkesedésem, már bizonyosság lehessen.

A.F.: Ez az amúgy is adott kapcsolat erősödött olyan formában, hogy itt egy eddig nem gyakorolt rendszerbe csöppentem bele, ami például az imaéletemet rendszerezte, fejlesztette. Eleinte ez egyfajta kintről érkező nyomás volt, de aztán ez átalakult egy belső igénnyé.

Mikor papnövendékeknek jeletkeztetek bizonyára voltak céljaitok, terveitek, hogy miért szeretnétek papok lenni. Mi volt ez a szándék? S e szándék formálódott-e, bővült-e  a szemináriumban, vagy a külső szolgálatokban eltöltött időben?

G.R.: Mikor papságra adtam a fejem, akkor egy egocentrikus, nagyszájú, magamutogató ifjú voltam. Aztán rájöttem, hogy ezek nem rólam szólnak. Ez nem egy karrier, nem egy munkahely, ez egy hivatás. Talán elcsépelten hangzik, de így éltem meg. Most nincsenek nagy vágyaim, és nagy szándékaim. Egy dolgot szeretnék: hiteles pap lenni, akire az emberek számíthatnak. Azt, hogy ezt Szombathelyen, vagy Létavértesen kell megtennem mára már nem érdekel. Isten mindig kísért, és ezután is fog.

A. F.: Számomra a papság mindig is egyfajta szolgálatot jelentett. Ez azóta nem változott bennem, inkább csak erősödött. A szemináriumból kilépve szeretném ezt a szolgálatot gyakorolni, ami abban áll, hogy szolgálom az Egyházamat és közben szolgálom a krisztushívőket.

A szemináriumban voltak szebb, és talán nehezebb időszakok is. Utóbbiakat, hogyan éltétek meg? Ki, kik (esetleg milyen tapasztalatok) voltak azok, aki(k)re (amikre) támaszkodtatok? Mi segített e nehezebb pillanatokban? Ezt kérdezem úgy is, mint egy papnövendék, akinek még bizonyára meg kell majd küzdeni még egy-két nehezebb helyzettel.

G.R.: 7 éve vagyok kispap. Minden évben volt mélypont, mondhatni a getszemáni-kert magánya, és a kereszt fájdalma. De minden évben volt Feltámadás is. Két dolgot sose hagytam el az imádságot és Szentírást. Az Isten különleges módon üzen a Szentírás oldalain. Mélypontjaim pillanatába mindig a Szentírást nyitottam ki, és utána megpróbáltam befogadni Isten mélységes üzenetét. De ezen túlmenően két dolog még ott volt. A barátaim, akik tudták mikor vagyok rosszul, mikor kell jönniük, és mikor kell távol maradniuk. A másik ilyen a futás. Futás közben szoktam elmélkedni, és imádkozni. Ezek a pillanatok voltak, amelyek megmentettek, és továbbvittek. 

Lassan szentelődtök. Milyen vágyak, érzések, gondolatok vannak bennetek? 

B.Á. A szentelésre való készületemet is az Istennel való kapcsolatomban tudok csak értelmezni: nem tudom valami külsődleges történésként. A kérdés az: fontos-e annyira Isten az életedben, hogy Rá tudd bízni az egész életed? Röviddel a szentelés előtt, már inkább olyan kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy el merem-e fogadni azt a szeretetet, amellyel a Jóisten szeret engem, amellyel arra hív, hogy egyházának papja legyek? Szentelési kérelmemet írva pedig már csak annyit kérek a Jóistentől, hogy tegyen nyitottá engem az Ő befogadására. Nem kívánok erről hosszasabban írni, de azt gondolom, hogy érthető: miért csak az Istennel való kapcsolat „koordináta-rendszerében” van értelme az egésznek.

Cs. G. Én már felszentelődtem nemrég, úgyhogy erről írnék most pár sort. Hosszú és küzdelmekkel teli út vezetett idáig, nem véletlenül választottam Jónás próféta könyvéből a szentelési jelmondatomat: „Az Úr másodszor is szólt Jónáshoz: »Kelj fel, menj el Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd azt, amit majd mondok neked!« Jónás fölkelt és elment Ninivébe az Úr parancsa szerint.”(Jón 3,1-3a). Sokféle meghívás történet van. Egyesek például már gyermekkoruk óta érzik a papságra való vágyat, de vannak olyanok is, akik csak később, akár évtizedek múltán hallják meg Isten hívó szavát. Vannak, akik már az elejétől kitörő örömmel fogadják az Úr kiválasztását, mások viszont eleinte lázadnak, makacsul a saját útjukon járnak, de aztán később végül mégis csak az Isten által kijelölt ösvényre lépnek. Én is komolyabban először a középiskolás éveim alatt, a megtérésem után tapasztaltam meg Isten hívását, de az érettségi után még más irányt választottam az életemnek, a saját terveimet hajszoltam. De Isten nem adta fel a küzdelmet, folyton folyvást – olykor harsány módon, olykor szeretetteljes, halk szavával – tudtomra akarta adni, hogy neki az az elképzelése az életemről, hogy pap legyek, és szeretné, hogy ha ezt elfogadnám. Úgyhogy sok huzavona, lázadás, próbatétel, nehézség és csatározás után végül kimondtam Isten akaratára az igent, és belevágtam a szent kalandba. És ezek után folytonosan éreztem, és érzem Isten megerősítését, és kegyelmét, azt, hogy öröme telik abban, hogy azon az úton járok, amelyet kijelölt a számomra.

Egy belső béke költözött a lelkembe, amelyet addig sehol sem találtam.

Hiába kerestem, és valahol tudtam is, hogy hiába keresem máshol, hiszen azt csak az Isten szőlőjében munkálkodva találhatom meg. Ezzel a belső békével és Isten akaratában való megnyugvással vettem részt a szentelésen, és helyeztem életemet teljesen a Mindenható kezébe. Nem állítom, hogy néha még nincsen bennem egy kis lázadás – már csak azért is, mert máshogy is el tudtam volna képzelni az életemet-, de hát már az Ószövetségben is láthatjuk, hogy az Isten által meghívott próféták is olykor mennyit hadakoztak Istennel, perlekedtek Vele, mert időnként sok nehézséggel is járt az a küldetés, amelyre meghívta őket. De Isten hűséges, és ha valakit egyszer megbízott ezzel a feladattal, akkor azt megáldja és segíti is, és örömökkel is elhalmozza, hogy erőt adjon a mindennapi küzdelmekhez, nehézségekhez.

Mindenkinek, aki esetleg hívást érez erre az útra, vagy már elindult rajta, azt tanácsolom, hogy adjon időt magának, és jól gondolja át a dolgot, és sokszor vigye Isten elé ezt a kérdést. Az imádság nagyon fontos része ennek, mondhatnánk a lelke. Az imádságban, ha valóban őszinték vagyunk önmagunkkal, és Istennel, és valóban kíváncsiak vagyunk az igazságra, az Ő szándékára, akkor az Úr választ fog adni, méghozzá olykor nagyon egyértelmű választ, és meg fogja mutatni számunkra a helyes utat, ami nem biztos, hogy mindig egyből fog tetszeni nekünk, de biztosak lehetünk abban, hogy ez számunkra a lehető legjobb opció, hiszen maga Isten ajánlja nekünk. Izajás könyvében olvassuk, hogy a próféta felszólítja Acház királyt, hogy kérjen jelet az Úrtól (Iz 7,10-12). Mi is merjünk megerősítést kérni Tőle, hogy akár külső visszajelzések által mutassa meg számunkra, hogy mi az, amire hív minket. Ez nem Isten kísértése, mint ahogy a király is mondta, hanem egy segítségkérés a Mindenhatótól, hogy mutasson utat. Én is sok ilyen útjelző táblát kaptam Istentől, amelyek eleinte bosszantottak, de most már inkább megerősítésül szolgálnak.

G.R. : Papság nem gyerekjáték. Papnak lenni nem kiváltság, és nem egy privilégium. Papnak lenni a legnagyobb szolgálat, amikor Krisztus növekszik, és nekem folyamatosan csökkenem, vagy jobban mondva semmivé kell válnom. Amit mindig vártam elsősként, hogy kimondják nekem a „nagyok” az az volt, hogy nem szabad félni a kudarcoktól. Mikor egy-egy kudarc leterít, akkor az Isten mondani akar valamit, és jobbá akar nevelni. Ismerem magam, és tudom, hogy sokszor fogok kudarcot átélni. De nem félek tőle, mert Isten művét is sokszor kudarcnak vélték mégis ő nyert. Tehát a kudarcaimban meg kell engedni, hogy ne én nyerjek, hanem Isten! És minden rendben lesz.

M.T.  Nehéz megválaszolni. Egyszere félelem és öröm van bennem. Félek, mert egyre jobban érzékelem ennek a szolgálatnak a nagy felelősségét. Úgy érzem nagy kihívások és megpróbáltatások között kell majd tanúságot tennem Isten és az Egyház előtt, melyben a világ nehézségi is ott vannak. De ott van benne a nagy öröm, hogy szolgálhatom Istent, az Egyházat, és az embereket. Ezt legfőképp a szentségek által fogom tudni tenni. Kereső és kérdező embert Isten lábához vihetem és adhatom oda. Ez egy nagy kegyelmi ajándék. Gyengeségem erejével Isten megadta azt a nagy ajándékot, hogy Őt szolgálhassam, és másoknak Őt átadjam. Úgy érzem ez egy életre szóló öröm, melyben van közösség, vidámság és éltető elv. Ez maga a Paradicsom, az örök élet. Ez a szeretet, Isten szeretete, kedvessége a valódi lényege. Öröm lényeges oka, hogy szeretem Istent és az Egyházunkat.   

Sz. Cs.: Vágyom a szolgálatba. Vágyom arra az intim kapcsolatra az Atyával, amit a Szent Liturgiában megélhetünk, vágyom arra a közelségre, ahogy Ő egyre jobban szeretne velem kommunikálni, és vágyom arra, hogy a kegyelem által még inkább megtisztítson gyengeségeimből, és magára fordítsa figyelmemet.

Mint végzősök mit tanácsolnátok az itt maradóknak, illetve azoknak, akik a papi hivatáson gondolkodnak?

Sz. Cs.: Legyetek imádságosak, keressétek az Atyánkkal való még szorosabb kapcsolatot, növekedjetek a vele való lét vágyától, akarjátok Jézus sebeit megismerni, mert így ismerhetitek meg szeretetét is, és ha nehéz, ha még nehezebb, ne feledjétek: ha Isten velünk, ki ellenünk?

B.Á. Újra csak ismételni tudom magam, hogy hívőként is, de papként/papságra készülőknek különösen is az Istennel való kapcsolatukban kell a történésekre tekinteni, hiszen akkor kerülnek jó „helyre” az életünkben.

Milyen tapasztalatokat, élményeket kaptatok a Don-Bosco közösség mellett eltöltött hónapok során? Miért vagytok hálásak?

B.Á.: A szeminárium legnagyobb ajándéka — a barátok mellett, akiket itt kaptam — a Don Bosco Ének- és Zenekar volt, itt az Egyetemi templomban. Általuk megtapasztalhattam azt, hogy a hívő emberek számára is fontos (lehet) a liturgia, az igényes liturgia; hogy a plébániai közösség lehet egy nagy család. Megtapasztalhattam, hogy az embereknek fontos (lehet) a hivatások segítése, követése: személyes figyelemmel, rengeteg imádsággal. Óriási nyitottsággal voltak felém, és rengeteg szeretetet és életet kaptam tőlük/általuk; és ezekért, Értük nagyon hálás vagyok a Jóistennek!

Cs. G.: Az egyetemi templom Don-Bosco ének és zenekara egy nagyszerű közösség. Nagyon lelkesek, nyitottak és felkészültek, nagyon igényes munkát végeznek. Mindig felemelő volt hallgatni a délelőtti 10-es szentmiséken a szebbnél szebb énekeket, kórusműveket és zenekari feldolgozásokat. Emellett pasztorális szempontból is nagyon gazdagítóak és hasznosak voltak ezek az alkalmak, mert mind a családpasztoráció, mind a ministráns „management” területén értékes tapasztalatokat tudott szerezni az ember. Eléggé nagy kihívás volt olykor irányítani az eleven gyermekcsapatot, de jó tanulópénz volt, és részben ez is segített felkészülni a későbbi fiatalok közötti lelkipásztori munkára. Nagyon jók voltak a közösségi nagyböjti lelkigyakorlatok is, ahol mind személyes lelki szinten, mind ifjúságpasztorációs szinten gazdag tapasztalatokat tudott szerezni az ember. 

Mindketten voltatok az egyetemen kari duktorok. Milyen tapasztalatok, élményeket szereztetek az egyetemi programok során? Milyen volt együtt dolgozni a hallgatótársakkal? Miben segíthet benneteket az itt szerzett tapasztalatok?

Cs. G. Véleményem szerint nem csak a szemináriumi közösség ápolása a fontos, hanem az is, hogy jó kapcsolatot ápoljunk civil hallgatótársainkkal, akikkel hosszú évek alatt tanulunk együtt a hittudományi kar falai között, ha úgy tetszik, együtt vagyunk jóban-rosszban. Ezt a célt is igyekeznek szolgálni a különböző hallgatói rendezvények, amelyeket a DB (Diákbizottság) szervez, hogy jobban összerázódjunk hallgatótársainkkal, és közben gazdag, értékes tapasztalatokat szerezzünk a jövőbeli pasztorációs munkánkhoz is, hiszen a későbbiekben is együtt kell majd működnünk laikus munkatársakkal. Éppen ezért ajánlott, és nagyon hasznos ezeken a rendezvényeken, ill. az azokat megelőző előkészületi munkálatokban való részvétel.

Én is eleinte csak segítő voltam, aztán bidellusként később DB tag is lettem, majd a szemináriumi közösség felkért, hogy meghatározott időre legyek én a kari duktor, a kispapok egyetemi képviselője. Számomra nagyon megtisztelő és örömteli volt ez a megbízás, hiszen a DB-s munkám alatt már jobban beleláttam a hallgatói élet szervezésébe, és láttam, hogy a sok háttérmunka és fáradozás mellett mennyi örömmel jár az, amikor azt látja az ember, hogy egy rendezvényen milyen jól érzik magukat a hallgatótársak. Minél lelkesebben, alaposabban terveztük meg a programokat, és minél nyitottabban érkeztek a résztvevők is, annál sikeresebben, és annál jobb hangulattal teltek el ezek az alkalmak. Nagyon jó volt együtt szervezkedni és dolgozni olyan emberekkel, akik elkötelezetten munkálkodtak a hallgatók egyetemi jólétén, nem csak a rendezvények, hanem a hallgatói, adminisztratív ügyek szintjén is. Szerintem nagyon jól lehet ebben a közegben gyakorolni a laikus testvérekkel való közös gondolkodást és összedolgozást.

G. R. Az egyetemen a civilekkel (ha nincs covid) napi szinten találkozunk. A szeminárium egyik nagy veszélye, hogy elhisszük, hogy szerzetesi életre készülünk. És mikor kimegyünk innen tapasztaljuk meg, hogy nem tudunk mit kezdeni az emberekkel. Ezek az egyetemi programok, amelyeket én is próbáltam szervezni a civil vezető társammal, lehetőségek, hogy ők is lássák, hogy emberek vagyunk, és mi is lássuk, hogy ők is emberek. Tudatosítanunk kell, hogy nem vagyunk többek. És ez ad egy löketet, hogy lehetek olyan jó, kreatív, életre való, mint sok egyetemista társam. Alapból ezeket a tisztségeket nem szeretem. Mert hajlamos azt a képzetet kelteni bennem, hogy lettem valaki. Ezért minden tisztségemet eddig szolgálatként éltem meg. Szolgálni az embereket, hallgatókat, és az egész egyetemet. Idén ez volt a feladatom, de lassan ezt is tovább kell adnom. 

Mint görögkatolikus kispapoknak milyen volt eltölteni lassan 3 évet egy római szemináriumban? Illetve milyen hatással van rátok most a szociális év során szerzett tapasztalatok?

G.R. Középiskolába a székesfehérvári Ciszterci Szent István Gimnáziumba jártam, szóval nem volt idegen tőlem a latin környezet. Régen is nagyon szerettem a gyönyörű római katolikus szertartásokat, és ez most sincs másképp. Azonban itt ez más volt. A gimiben reggel bementem és délután haza is mehettem. Itt aktív együttélésről van szó. Ez teljesen más. Mindenki azt hiszi, hogy a görögök hivalkodnak a rómaiakkal szemben, hogy bezzeg mi házasodhatunk ti meg nem. De hála Istennek három évem alatt sose volt rossz tapasztalatom nemhogy ezzel kapcsolatban, de mással sem. Amit a római kispap tesóktól tanultam azok a következők: nyitottság, hűség, bizalom, áldozatkészség, hitelesség. Talán ebben minden benne van. Mérhetetlen módon hálás vagyok az Úrnak, hogy itt tölthettem ezt a három évemet. 

A szociális év után visszatérni nehéz. Egy évig teljesen önállóként élni, és utána visszajönni egy zárt rendszerbe kegyetlen. De ezt is meg kellett tanulnom. Az akkori év kicsit jobban megmutatta a határaimat és azóta kicsit jobban kezelem őket. Sokszor visszavágyok a szociális évemre, de már csak vendégként. Ha rajtam múlna minden kispapot elküldnék egy ilyen évre. Talán időhúzásnak tűnik először, de utólag rájövünk, hogy rengeteg időt spóroltunk meg a jövőre való tekintettel. Ha időben észre veszünk magunkon valamit, azt tíz és húsz év múlva meghálálja az idő, de leginkább a Jó Isten. 

Sz.Cs.: Görögként római szemináriumban lenni furának tűnhet, de belülről nem az. Nagyon jó barátságok születtek az évek alatt, melyek a szolgálatban is elkísérnek majd minket, és örülök, hogy gazdagodhattunk sok értékes dologgal, melyet a római tesóktól tanulhattunk, nekik pedig köszönöm, hogy szeretettel fogadták görögségünket. Egy család tagjaiként nagyon jó a testvéreknek együtt nevelkedniük, és talán még szebb, hogy a házas papság, valamint a cölibátusra való készület egymás mellett tökéletes harmóniában megvan, hiszen rengeteget tanulunk tőlük, ők pedig sok helyzetbe beleláthatnak, melyeket párkapcsolatainkban megélünk. Így gazdagítva, segítve egymást, nem pedig hátráltatva.

Nagyon jó együtt imádkozni, és nagy örömmel tapasztaltuk, hogy ugyanolyan örömmel imádkozunk együtt egy- egy görög zsolozsmát, Liturgiát, mint a rómaiakat.

Ép testben ép lélek. Nagy futók vagytok mindketten, s 1-1 évig sportduktorok is voltatok. Hogy tekintetek a sporta? Miben segít nektek akár az egyéni, akár a közösségi sportolás?

G.R. Nekem a sport alap kb. 4 éve. A sportban tapasztalom meg a testem határait. Kell, hogy néha ezeket a határokat is érezzük. A futás közben jönnek mindig a legjobb elmélkedési pontok, csodálom az emberek arcán az örömet, és felsóhajtok, ha látom a szenvedést a városban. Szóval a futás nálam nem egy hiúsági kérdés, egyszerűen ilyenkor felszabadulok, és kezelem a saját testem. Mióta rendszeresen futok az ima életem is sokkal jobb és kiegyensúlyozottabb. Sportduktorságom sajnos a Covid miatt elég szegényesre sikeredett, de egyet elmondhatok, hogy a közös sportolások mindig olyan közösségi élményt adtak, amit sose fogok elfelejteni. 

Mit jelent számotokra a liturgia? Mit jelent számotokra egy szentségimádás?

M.T.: A liturgia számomra sokatmondó. A kialakult liturgikus cselekmények, hagyományok elmélyítenek Isten ismeretében, hiszen ezekben ott rejlik a pontos figyelés és a tapasztalás, hogy Isten jelen van és Öt láthatom. A különféle mozdulatok, cselekedetek nem csak az Egyház hagyományát és rendelkezéseit jelentik, hanem azt is, hogy én is  részt vehetek és benne lehetek Krisztus titokzatos művében.  

A szentségimádás számomra Istennel való találkozás, beszélgetés, szemlélődés és elmélkedés. Ő néz engem és én nézem Őt. E szent pillanatban, ahol a csend van és a nagy titokzatos gondolatok születnek, ahol szívem mindig megkönnyebbül, mert ezt Ő maga cselekszi velem. Ez maga az imádatnak a gyümölcse, amelyet éreztem és tapasztaltam meg nagyon sok esetben. A szentségimádás számomra egy kiváló lehetőség arra, hogy találkozzak a Mesteremmel.      

A.F.:A liturgia számomra egy olyan Istenre fordított idő, ahol fegyelmezetten tudok Neki szolgálni. Remélhetőleg ez a fegyelmezettség egyfajta példamutatás is és közben pedig egy belső összeszedettséget is ad, hogy valóban Istenre tudjak figyelni a szentmiséken, illetve a liturgikus alkalmakkor. 

A szentségimádás számomra mindig nyugalmat biztosít és egy olyan párbeszéd lehetőségét teremti meg, amikor – bár általában többen veszünk részt a szentségimádáson – csak a Jóisten és én vagyok jelen. Óriási feltöltődési lehetőség ez. 

Mi volt az a tanulmányaitokban, ami mindig megragadott benneteket? Esetleg egy tanár előadás módja, egy szemlélet, egy tantárgy? Ha motiválatlanok voltatok ki, vagy mi segített, hogy ne adjátok fel a tanulást?

M.T.: A pályám útja a tanulmányok világában akkor kezdődött amikor antagon emberként jómagam is feltettem a nagy kérdést?! Ki vagyok, mit akarok, mit keresek, mi érdekel… Ezekkel a kérdésekkel kezdődött életem első kutatása a tudományok  elindulásában, hiszen meg akartam tudni ki vagyok és ki keres engem és mit tehetek másokért. Erre jó lehetőséget biztosított az Egyház, hogy a tudományok által is megismerhessem az Istent, a világot és az embert. A tanulmányaim során sok hasznos bölcsességgel és ismerettel találkoztam, melyben nem csalódtam, maximum saját magamban. A tudomány mindig is érdekelt, hiszen ezzel is sokat fejlődhettem. A gondolkodásomat, lelkemet, szellememet keresztény identitásomat nagyban meghatározza, melyben örömömet is lelem gyakran. 

Meggyőződésem, hogy mindazok, akik a tudomány területén próbálnak utat törni/  készteni, elsősorban azért teszik, hogy a világot jobbá, szebbé és értékesebbé tegyék. Másodsorban pedig azért, hogy azt a tudást arra is fel tudják használni, hogy másokat meg tudjanak szelidíteni a tudományos érdeklődés iránt. Ezen a téren látok egy nagy ökumenizmust, amely nem egy ember munkájából, hanem sok ember munkájából és szolgálatából áll.   

A.F.: A tanulással nem volt soha gondom. A kedvenc tantárgyaim egyike volt a teológián a filozófia. Nagyon tetszettek az ott elhangzott dolgok és sokszor még logikusak is voltak, könnyen tanulhatók. 

Ha egy tanárt kellene kiemelnem, akkor a filozófiaprofesszorok mellet talán az újszövetség professzort emelném ki. Számomra nagyon hiteles volt, hogy az látszott a tanórákon, hogy az, amit tanít a professzor atya, azt a mindennapokban éli is.

Kisduktorként, vagy főduktorként melyek voltak azok a pillanatok, élmények, amelyek Téged is formáltak, vagy amelyekbe bele tudtál kapaszkodni egy-egy nehezebb időszakban?

Sz.Cs.: Kisduktorként könnyű dolgom volt. Az újak között értékes emberek érkeztek a közösségbe, így a közösségbe valós segítés nem vont magával nagy erőfeszítést. Első évfolyamba pedig akkor még csak egy kispaptestvér jött, aki okos, értelmes, jószívű emberként érkezett a házba, tehát vele sem kellett sokat dolgozni. Testvérként szerettem volna jelen lenni mind az ő, mind az új csapat első évében, aki kicsit többet tapasztaltként próbál segíteni az itt létben, a növekedésben, és a papság felé haladásban. Nagyon sokkal gazdagodtam, hiszen megtanítottak leadni minden olyan felesleges fejtartást, mely azt segítené, hogy az orrom az égnek felfelé hordjam, és elhiggyem magamról, hogy már vagyok itt valaki, különb vagyok, mint bárki. 

Nagyon jó barátot, és jó testvért kaptam a „Kiscsávóban”, akit remélem, nem bántottam meg ezzel a jelzővel, névvel, azonban értékként tartom számon, és kérem a Jóistent, hogy engedje szent papjává válni.

Így vállaltam a főduktori szolgálatot. Nem tudok többet adni magamból, mint amit én is kaptam. Azzal meg nem dicsekszem, mert nem az enyém, csak azzal a részével dicsekszem, ami ajándék. 

Ajándék nekem a mostani közösség, ajándék minden egyes tagja, mert nagyon sokat tanulok tőlük. Ajándék a jelenlegi kisduktor testvérem, mert nagyon könnyű együtt dolgozni vele, és mert egy nagyon jó ember.

Remélem, hogy nagy butaságokat nem csináltam ebben az évben a közösségen belül, de talán ha csak egy kis jót tudtam továbbadni a Jóisten atyai szeretetéből, vagy egy hivatásnak is segítettem az imádságban egyet lépni, az itt létét könnyíteni, akkor már megérte elvállalni a szolgálatot erre az évre, és akkor nyugodtan megyek tovább az úton a papság felé. Köszönöm, hogy elfogadtatok, hogy veletek növekedhetek, és hogy olyan imádságos, Istennel haladó közösségnek lehetek a tagja, akik Krisztust helyezik hivatásuk, és életük középpontjába.