Száraz László atyát, Laci atyát újabb 5 évre felkérték a Központi Szeminárium spirituálisának. Többek között a szolgálatáról, a papnövendékek kíséréséről, az elmúlt évekről és jövőbeli terveiről kérdeztük őt, melyekről nagy örömmel számolt be.

Milyen volt plébánosként, hitoktatóként közösségeket irányítani, vezetni?

Káplánként kiscsoportos, szentlelkes, s az akkori diktatúra ellen lázadó közösségi szemléletet hordoztam. A szemináriumban ez – legalábbis a megnyilvánulásaim terén – sokat szelídült, árnyaltabbá vált, de egy ideig még nemigen tudtam másban gondolkodni. Négy egészen különböző helyen szolgálva, s a „szembe jövő” újabb feladatkörök hatására, rá kellett jönnöm, hogy tágítanom kell ezt a horizontot: Jézus egy egyedi adottságokkal küzdő egyházmegyébe, plébániára küldött, konkrét emberek közé, velük kell lépkedni az úton. A kérdés most már így merült föl: Hogyan lehet élhető, élő, éltető plébániát csinálni? Végig ezzel kísérleteztem, kisebb-nagyobb gyümölcshozással. Ez Tökölön például közösségek létresegítését jelentette, Móron és Piliscsabán inkább a meglévő közösségek plébániai integrálását.

Hogyan élted meg a váltást? Miben volt más egy kispapi közösség vezetése?

Amennyire vezetés alatt direkt irányítást értünk, a szemináriumot, mint intézményt lehet vezetni, kispapi közösséget nem. S a szemináriumot sem a spirinek… A Lélek működéséből fakadó projekteket viszont lehet gondozni, s ennek kapcsán az embereket. Ebben törekedhetek elöljáróként elöl járni.

A lelkipásztor számára mindig emberi sorsokról van szó, de ez szemináriumi elöljáróként még karakteresebben mutatkozik meg. Sok-sok ember sorsa múlik azon, hogy milyen lelkipásztorrá válik valaki a szemináriumban. De a növendékek maguk is sorssal élő emberek, és nem egy majdani lelkipásztori projekt beprogramozható robotjai. Ezt a sorsokért megnyilvánuló, sokszoros és nem egyszer ellentmondónak tűnő felelősséget egyedül a Szentlélek szolgálatában és erejéből merítve lehet viselni, mert Ő látja át, gyógyítja, alakítja mindannyiunk sorsát. S persze alapvető igazság, hogy ezt a felelősséget saját mértéke szerint minden egyes szereplőnek is hordoznia kell, szintén a Szentlélek szolgálatában és erejéből. A testrészek egymás iránti felelőssége ez, a szemináriumon belül és kívül. A spirinek talán éppen az a dolga, hogy ezt a Lélekkel való kapcsolatot katalizálja, és az ezzel kapcsolódó szellemi harcot segítse, különféle személyekre ill. közösségre szabott eszközökkel, amelyeket a papneveléssel kapcsolatban az egyház rendelkezésére bocsát.

Milyen volt az első év, a kezdetek? Miben kellett formálódnod, mit hoztál magaddal, amit megtartottál, vagy amit igyekeztél átadni?

Minthogy gyalogos plébánosként ért a fölkérés, az első évben meg kellett erősítenem itteni szolgálatom alapjait. Takács Gyula professzor úrnál hallgattam a lelki élet teológiáját, a spiri-beszélgetések során igyekeztem alkalmazni az addigi lelkivezetői tapasztalatokat, figyeltem a szeminárium életét, közösségben igyekeztem lenni az elöljáró társakkal, szupervíziós találkozásokat kezdeményeztem a Szentháromságnál és konzultációkat a többi spirinél… Közben csetlettem, botlottam, bakot lőttem, talán szemet is találtam, mint a vak baromfi, olvasgattam, tanultam…

Milyen az Istennel való közösségben, kapcsolatban vezetni a kispapokat? Milyen örömök vannak ilyenkor benned?

A vezetés szót itt is nagyon óvatosan használnám. Inkább egy igényes emberi kapcsolatra épülő kísérésről lehet beszélni. Ez pedig megelőlegezett bizalom és őszinteség kérdése. Ha ezekben kölcsönösen fejlődünk, valami nagyon szép történhet. Ez önmagában akkor is öröm, ha az derül ki belőle, hogy az illető számára mégsem a papi hivatás bizonyul valódinak. Öröm, amikor látom, hogy a hivatás kérdésével valaki bátran szembe mer nézni, és túllátva saját tervezgetésein a legkellemetlenebb kérdéseket is föl meri tenni az Úrnak és saját magának. Persze minden beérlelődő hivatás öröm. De nem azért, mert eggyel többen vagyunk, hanem mert az Egyházban egy ember megtalálta küldetését, és egyben jó úton van saját emberi beérlelődése felé…

Ha visszagondolsz kispapi életedre, hogy látod akkor önmagadat?

Spiriként zűrös embernek látnám kispap-önmagamat. Mint ahogy láttak is egykori elöljáróim, akiket e tekintetben most már mélyen megértek. Poénos lenne azt mondani, hogy eltanácsoltam volna azt a fickót. Talán inkább az felel meg a valóságnak, hogy látnék benne néhány olyan kis jelet, melyekből az remélhető, hogy sok „nyuvasztás” árán, egyszer még használható pap lesz belőle.

Hogy emlékszel az elmúlt lassan 5 évre, amit mint spirituális töltöttél el a szemináriumban?

Nem volt nehéz egyházi megnyilatkozásokban utánajárni, hogy mi is a szeminárium az Egyház Szentlélektől való álmában, és hogy abban mi a spiri szerepe. Annál keményebb feladat volt megtapasztalni, megérteni, hogy miként gondolkodnak, milyen reflexek szerint élnek, miként érhetők el azok, akik a XXI. század hátteréből, a legkülönfélébb helyzetekből érkezve, papságon törik a fejüket. Miként lehet őket egyénenként, ill. közösségként megszólítani. Hiteles vagyok-e számukra? Milyen „hermeneutikát” igényel a találkozásunk, hogy az is hiteles legyen? Hogy egyáltalán létrejöhessen életképes kommunikáció? Hát ezt a bokrot kerülgettem öt éven keresztül, csak azt remélve, hogy ami felülnézetből meddő körbe-körbe járásnak tűnik, oldalnézetből legalábbis lassú tempóban emelkedő spirál…

Most, hogy újra megbíztak 5 évre ezen tisztséggel, milyen érzések és gondolatok vannak benned? Mit vársz a következő évektől?

Ami az érzések világát illeti, jó érzés, hogy bizalmat kaptam. Hála van bennem, hogy ez újból megtörtént az itteni elöljárók és a püspök atyák részéről, s végül is – talán gondolhatom így – Jézus részéről. Bár a kispapok jönnek-mennek az évek során, még e viszonylagos stabilitást figyelembe véve is, erős jóérzés van bennem, hogy most nem kell mindenkitől egyszerre elbúcsúznom, és talán mindenkinek tudok még valamit segíteni, pl. a belső élete útján. Hiányozna a csapat. S hogy a materiális szempontról se feledkezzünk meg, arra is jólesően gondolok, hogy nem kell dobozok után néznem, költözködésbe kezdenem, helyette inkább a közös kenuzást tervezgethetem.

A következő öt évvel kapcsolatban is jóleső érzés tervezgetni. Az egyházi megnyilatkozásokból és az eddigi tapasztalatokból fakadóan, jelenleg hét fonalat fonogatok a fejemben, ezek azok a területek, amelyekre az eddigiekben már rátaláltunk, viszont nem egy ponton megújítást, továbblépést igényelnek. Ilyen például a személyes beszélgetések területe, a cölibátusra ill. a papi életforma más jellegzetes elemeire való felkészülés konkrétabb útjainak megtalálása, és továbblépés egy interaktív, andragógiára épülő, lelki képződés felé. Remélem annak a képzésnek is lesz hasznos hozadéka, amelyet a lelki vezetés és lelkigyakorlatvezetés témájában megkezdhettem.

Mint spirituális mit tanácsolnál a papságra készülőknek (akár kispapoknak, akár még a jelentkezésen gondolkodóknak)?

Az állatok keresik a választ a kérdésre, mi az élet lényege. Így szól a hangya: az élet szorgalmas munkálkodás. Így szól a pillangó: az élet könnyed játék. Így szól a vakond: Az élet szüntelen harc a sötétben.

Fedezd föl szívedben sajátodként ezt a kérdést!

Kérdezd erről az imádban Jézust, és figyelj rá!

Találj olyan testvéreket, akikkel meg tudod osztani ezt a kérdést, s akikkel együtt tudod keresni a választ!

Engedd, hogy a megszülető válasz alakítsa életedet, s figyeld, hogy az merre tart!