Néha nem könnyű, néha nagyon is nehéz megállnunk, megpihennünk a napi rohanásban. Sok teher nyom, sok feladat, sok ember számít ránk, s emellett sokszor annyi bánatot is hordozunk. Sok őszinte, tiszta vágy van bennünk, hogy Istennel legyünk, hogy segítsünk másoknak, de alig van erőnk igazán. Alig van erőnk igazán felfedezni a napi kis örömöket. Alig van erőnk, időnk a másik szemébe nézni, s elmondani, hogy vagyunk. Alig van erőnk imára kulcsolni kezeinket, s elmondani mi van valójában bennünk.

Alig van erőnk, időnk, bátorságunk elmondani mindezeket annak az Istennek, aki igenis nagyon közel van hozzánk.

Aki nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni velünk (vö. Zsid 4,15), hiszen Ő egy volt közülünk, megtapasztalta bánatunkat, örömünket. S nemcsak megtapasztalta, hanem ma is látja, és vágyakozik ezekben a pillanatokban, érzésekben is velünk lenni.

Ő is elfáradt, Ő is vágyott vigaszra, bátorító szavakra. De egyben vigasztalta is az elfáradtakat, kereste az elveszetteket, odalépett azokhoz is, akikhez más nem. S ma is ott van, ma is odalép hozzánk, s vágyik velünk lenni. Szeretne vigasztalni, bátorítani. Szeretne nekünk egy kis időt adni, a maga végtelenségéből, ahol (Akinél) pár percre megtapasztalhatjuk a földöntúli békét. Próbáljuk megnyitni szívünket előtte. S ne féljünk, mert nem kellenek ehhez nagy szavak, csak mondjuk el, fejezzük Neki bátran, amit érzünk, hogy mi van a szívünkben.

Pár napja nem éreztem túl jól magam, el is fáradtam, meg is bántottak, s ezért eléggé szomorú voltam. Hogy szomorúságomat enyhítsem fel akartam menni szobámba, hogy zenét hallgassak, vagy olvassak. Gyakran így próbáltam feledni a velem történt szomorú dolgokat. Most is ez volt a terv. Nem haragudtam azokra, akik bántottak, csak fájt, s el akartam felejteni a történteket. De ahogy mentem felfelé a szobámba, s gondolkodtam érzéseimen, (talán még nem is imádkoztam),

megálltam, s valamiért nem a szobámba, hanem a kápolnába tértem be, ahol együtt lehettem az Úrral.

Egyedül voltam, s hangosan el akartam mondani Neki, ami történt velem, de nem tudtam beszélni, ahogy elkezdtem mondókámat rögtön megakadtam, nem tudtam folytatni. Jó pár próbálkozás után elcsöndesedtem, nem szóltam többet. Csak sóhajtoztam, s az a vágy égett bennem, hogy valahogy vigaszt találjak. Egy-egy könnyet is elmorzsoltam, s ekkor elkezdtem engedni. Engedni: megérezni, tudatosítani, hogy most szomorú vagyok, hogy fáj, és bánt, ami történt. S ezeket az érzéseket kezdtem Neki elmondani, nem azt, hogy mi történt, hogy mi bánt, vagy ki bántott meg. Nem, helyette azt mondtam, azt tártam fel, ami a valóban a szívemben volt.

Néhány perccel később befejeztem az imát, elbúcsúztam Jézustól, s mentem a szobám felé. Szívemben azzal érzéssel, hogy szomorú vagyok, de valaki meghallgatott. Valaki engedte, rá vezetett végre, hogy kimondjam valójában hogy is vagyok, hogyan is érzem magam. S nemcsak kimondhattam végre, hanem meghallgatást is nyertem. Felérve a szobámba az fogalmazódott meg bennem, hogy nem akarom elfelejteni, ami velem történt, hanem emlékezni akarok.

Emlékezni arra, hogy Isten, az én szomorúságomban is meghallgatott.