A papság örömteli, szent kaland!

Interjú Marton Zsolt atyával

Van, aki megrendül, van, aki mérhetetlen örömmel fogadja, ha a környezetéből valaki elindul a papság felé vezető úton, szemináriumba vonul. Rengeteg kérdés vetődik fel ilyenkor felekezeti hovatartozástól függetlenül is az emberekben. Most következő rövid interjúnkban a Központi Papnevelő Intézet rektora, Marton Zsolt atya segít eloszlatni néhány félelmet, illetve nyújt praktikus tanácsokat mindazoknak, akik valaha is gondolkodtak már a papságról.

Honnan fakad az Ön hivatása? Mi volt a legfőbb motivációja a kispapságra való jelentkezéskor és ez mennyiben formálódott a szemináriumban töltött évek alatt?

A hivatásom gyökerei kisgyerekkoromba nyúlnak vissza: nagyon szerettem templomba menni, és később hittanórákra járni. Amikor először tudatosan merült föl bennem a gondolat, általános iskola nyolcadik osztályos voltam, és bérmálkozásra készültem. Majd a piarista gimnáziumi évek alatt érlelődött tovább, de csak a tanítóképző főiskola és néhány év pedagógusi munka után döntöttem végleg.

A legfőbb motivációm az volt, hogy Jézus örömhírét vihetem el az embereknek, taníthatom, formálhatom őket, és a szentmise titka az én közreműködésemmel valósulhat meg.
Én nagyon szerettem kispap lenni, számomra a szeminárium meghatározó élmény volt. Igazi, jó közösséget tudtunk alkotni. Voltak őszinte barátaim, és az elöljáróink – sokszor szavak nélküli – példája, élete erősen hatott rám. Családias légkörben formálódtunk.

Önnek alkalma nyílt kispapként, prefektusként és jelenleg rektorként is tanulmányozni a papképzést. Az elmúlt évek során miben fedezte fel a szeminárium lényegét, miben látja a legnagyobb erősségét a jelen képzési struktúrának?

Valóban harmadszor vagyok lakója, és alkotója a Központi Szemináriumnak. Hasonlóan látom most is, mint korábban. Úgy gondolom, erénye volt és most is az a családias légkör. Ugyanakkor a szemináriumnak mindig van egyfajta szükségszerű zártsága, hogy összeszedetté, Isten emberévé formálódjunk. Különösen az első éveknek kellenek ilyennek lenniük. Azután, ahogy haladunk az évekkel előre, egyre nyitottabbá válunk. Nagy előnye a mostani képzési rendszernek, hogy fokozatosan tudjuk alakítani azt a leendő papi-lelkipásztori élet igényeihez (pl.: változatos napirend, mint egy plébánián, vasárnapi plébániai missziók). Továbbá a kispapok a Hittudományi Karon együtt tanulnak olyan világi hallgatókkal, akik később munkatársaik lesznek.

Fiatal férfiként bizonyosan sok nagy kihívást kell megélni, amikor a jelentkezésről döntenek a jövő potenciális szeminaristái. Mit/Miket tart a legnehezebbnek? Milyen gyakorlati tanácsokat tud adni egy fiatalnak, aki papi hivatást érez?

Szerintem a legnagyobb kihívás egy mai fiatal számára a dönteni nem tudás egy élethivatás mellett, és az elköteleződéstől való félelem. Ezek korunk társadalmi légköréből adódnak: a tanulmányok elhúzódása, késői házasságok (ha egyáltalán megházasodnak), a mindenáron való anyagi jólétre törekvés és karrierépítés. Mindezeket betetőzi a papi nőtlenségről alkotott torz és hamis elképzelések, félelmek.

Legelső javaslatom egy papi hivatásra elhívást érző fiatalembernek, hogy legyen továbbra is normális, életvidám, természetes viselkedésű. Ugyanakkor törekedjen mély, összeszedett lelki életre (imádság, szentmise, lelkiatya, lelki olvasmányok, ifjúsági közösség). Továbbá komolyan tájékozódjon (elsősorban ne a világi médiából!) a papi hivatás valósága felől: beszélgetés papokkal, szerzetesekkel, találkozás kispapokkal (pl.: a mi ún. Nyílt Estéink). Ha teheti, vegyen részt hivatástisztázó lelkigyakorlaton. Végül fontosnak tartom, hogy vállaljon (pl. a nyári szünetben vagy évközben) valami olyan önkéntes munkát, ami áldozatvállalással jár (pl.: szociális munka, fogyatékosokkal való foglalkozás).

A papi hivatás az önkéntes áldozatvállalást, a másokért örömmel odaadott életet jelenti.

Rektor atya hogy látja, miért érdemes papnak lenni a 21. század Magyarországán? Mi az az öröm, ami minden félelmet/nehézséget feledtet 20 év papi szolgálat után?

Boldog papnak érzem magam 20 év szolgálat után. A papi hivatás nem csak ajándék és titok – ahogy Szent II. János Pál pápa mondta -, hanem elmondhatatlanul örömteli, szent kaland.

Minden ember szívében ott él a vágy Isten után: annak is, aki nem hiszi, küzd ellene, letagadja, vagy nem vesz róla tudomást. A másik olthatatlan vágy az ember szívében, hogy igazi közösségre találjon, ahol elfogadják és szeretik őt.

Hitem szerint ez a közösség egyedül az egyház képes lenni.
Azért csodálatos a 21. században papnak lenni, mert Istent „adhatom” az embereknek. Láthatom Isten utáni szomjúságukat, és emberek megtérésének a csodáját. Én, mint pap lehetek az ember Istenre találásának a legszebb eszköze. Ezt a szépséget a kismama áldott állapotához, és az édesanya szüléséhez tudom hasonlítani. Az öröm folytatódik az egyház élő közösségébe való bevezetés által, amelynek a pap a vezetője és legfőbb szolgája. Az eucharisztia és többi szentség titka pedig a pap közreműködésével lesz jelenvalóvá az emberek számára. A papi élet magyar sajátossága és ajándéka, hogy sok szentünk van a modern korból is (pl.: Apor Vilmos, Salkaházi Sára, Brenner János), akiknek a segítségét bátran kérhetjük.

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s