Dr. Reisner Ferenc, a győri Brenner János Hittudományi Főiskola rektora mesélt szemináriumi élményeiről.

A katonai szolgálatból vissza térve valamikor a tanév végén, az elöljárók részéről felmerült a gondolat hogy valakit a győri egyházmegyések közül szeretnének fölküldeni a következő tanévtől a Központi Szemináriumba. Nem tudom mi alapján, de engem választottak ki.
Nem voltak ilyen ambícióim, mindig egyszerű pap akartam lenni, lelkipásztor, egy közösségnek a vezetője, úgy, ahogy a saját papjaimnál láttam.

Így kerültem 1985-ben Budapestre. Senki ismerősöm nem volt. Eléggé kétségbeejtő volt a helyzetem. A feladatok meg elég töményen jöttek. Az első ott eltöltött napokról érdekes emlék maradt meg. Ott voltam idegenben, próbáltam bemérni az új környezetet. Hatalmas robosztus épület. Szép belső udvar, Mária-szobor mellett két pálos szerzetes térdepelt évtizedek óta. Ott imádkoznak jámbor mozdulatlanságban. A két szerzetes mellett jobbról-balról hatalmas vadgesztenyefák, több emelet magasak, a tetőig felért, mind a kettő. Betöltötte az egész udvart. Életem első éjszakája a Központi Szemináriumban. Ősz volt, érett a gesztenye, és éjszaka hatalmas dobolásra ébredtem. Föltámadt a szél, és az ablakpárkányon a bádogot a fáról hulló gesztenye, golyózáporral zörgette. Azt hittem, leesek az ágyról. Később megbarátkoztam a fákkal. Sok fotót készítettem róluk az öt év alatt. A kis „karácsonyfák” virágba borítják az egész fát, valami csodálatos. Mire termés lesz belőle, egy-két gesztenye díszeleg csak az apró „karácsonyfákon”. A Jóisten pazarló szeretete, hogy túlméretezi az ajándékokat. A szeretetben is bőkezű pazarló, hogy az a kevés kis termés, a csekély kis eredmény meglegyen. Mindig annyi, amennyi kell. „… hogy életük legyen, bőségben legyen.”

A teológiai tanulmányokat nagyon élveztem. Elég komoly igénybevétel volt. Most már tudom, hogy az ott kapott képzés olyan, mindenre kiterjedő tájékozottságot adott, amire nyugodtan támaszkodhat egy lelkipásztor, illetve teológiai tanárként is bármilyen területen tovább tud építkezni. Ott értettem meg – bár soha nem voltam zseniális tanuló -, hogy annak érdekében, hogy pap legyek, célomat elérjem, mindent képes voltam elsajátítani, megtanulni.

Új rektor került a szeminárium élére Várszegi Asztrik esztergomi segédpüspök személyében. Megkért, hogy tegyük lakhatóvá a rektori lakosztályt. Találtunk egy szobát, ami tele volt technikai fölszereléssel, hangrögzítő berendezésekkel, és a cserépkályha mögött egy lyukon ment ki nagyon sok vezeték, széjjel az egész házba. Éjszakákon át gombolyítottuk a drótokat, számoltuk föl a lehallgató berendezéseket. A püspökkari konferenciateremtől kezdve, előadók, díszterem, Egyetemi Templom, elöljárók lakása, mind be volt mikrofonozva. Hatalmas hangarchívumban rengeteg olyan információt hallgathattunk éjszakákon át, ami a magyar egyháznak korábbi, az előző társadalmi rendben meghatározta a működését. Az egyetemi templomban az összes prédikációt, a díszteremben, előadótermekben elhangzó előadásokat, mindent rögzítettek magnóra. Egy darabig őrizgettem, de féltem, hogy a magnószalagok bajt hoznak rám, meghiúsítják papi pályámat, megsemmisítettem őket. Ezek így már csak emlékek.

Felettébb lenyűgöző rácsodálkozni arra, ahogy a Jóisten változatos sokszínűséggel az életemet formálja, a kezébe veszi, és gyurmálja. Mindig akkor ad vissza valami ajándékot, amikor szükségem van a megerősítésre vagy segítségre.

Istennek osztatlan szívvel való szolgálata, nagyon fontos feltétel, hogy csak Ő legyen életemben az első helyen. Ha az ember ezt az egyetlen áldozatot meg tudja hozni, hogy sok elképzelésem van, sok fantáziát látok magamban, de az Isten ügye, az Isten útmutatása az életemben az ELSŐ, akkor Ő sok mindent visszacsempész az életünkbe, és sok mindent visszaad, amiről látszólag le kellett mondanunk annak érdekében, hogy ezt a szolgálatot elláthassuk.

bba a hibába szoktunk esni, hogy amikor megérint bennünket az Isten kegyelme, és szeretnénk az Ő szolgálatára szentelni az életünket, akkor nagy, vagány ígéreteket, nagyzolós kijelentéseket teszünk, és fogadkozunk, hogy így-úgy, minden áldozatra készek vagyunk. Aztán a következő körökben az életünk során lassan mindazt, amit odaadtunk az Istennek, szeretnénk visszalopkodni. Ez így nem megy. A visszalopkodás az Istentől, az nem korrekt magatartás. Az önzésünk van mögötte, nem tudunk megszabadulni ezektől a kötelékeinktől. De ha tényleg oda tudjuk adni az Istennek, és tényleg le tudunk róla mondani, nemcsak úgy szóval és hőzöngéssel, hanem oda tudjuk tenni elé, és el tudjuk engedni, akkor adja vissza az Isten életünknek egy olyan pontján, amikor szükségünk van rá, természetesen átminősítve, megszentelve és tisztán, amikor nem is számítunk rá.

„Eljön az óra, amikor a régi dolgok értelmet nyernek,
amely az volt, hogy segítsen megvalósulásodban.”
(Exupery Citadella)