Legyetek mindig derűsek!

Egy elsőéves centralista naplójából

Hű…! Csak most van egy szusszanásnyi időm írni valamit, annyi itt a program meg a kötelező tennivaló. De a lényeg: jól vagyok.
Már mindenki ismer – és egy-két kivétellel Z’zónak is hív. Mindössze 24 óra kellett, és a rektor atya már Cserháti püspök atyának is így mutatott be.

A beköltözés estéjén fáklyás vacsorával fogadtak bennünket a tetőteraszon – nagyon megható volt. A rektor atya, a prefektus atya és a spirituális atya képviselték az elöljárókat. Az első pár napban csak mi voltunk, újoncok; a felsőbb évesek csak vasárnap este érkeztek meg. Amikor már együtt volt a csapat, a kvadrumban (négyszögletű szemináriumi udvar) pezsgős koccintásra gyűltünk össze, az is nagyon meghittre sikeredett. Minden felsős (is) nagyon jó fej! Amikor körbevonultak, és mindenkivel koccintottak, egyikük már azonnal felajánlotta nekem, hogy mindenben segít, és odaadja pendrive-on az órákhoz szükséges anyagokat elsőtől az ötödik évfolyamig! A következő körben már én mentem oda hozzá, és ezt mondtam: „Szívességért szívességet: szólj nyugodtan, ha el kell intézni valakit! Elég egy sms egy névvel.” Először csak nézett, aztán jót röhögött. Persze csak vicceltem, hisz oldott volt a hangulat.
A vacsoránál egy másik felsőévesnél érdeklődtem izgatottan, csillogó szemekkel: „Lesz elsősavatás?” „Mire gondolsz?” – kérdezett vissza. „Hát arra, hogy az elsősök felavatják a felsősöket!!” – válaszoltam felháborodott természetességgel. Őt is sikerült meghökkenteni.

Az első hétvégén egyből belecsöppentem a templomunk búcsújába, és az ünnepi misén azonnal „belöktek” olvasmányt olvasni. Csurig volt a hatalmas templom, remegtek a lábaim… Szent Filoména szúrós tekintetét éreztem magamon! Furcsa, de jó érzés volt életemben először (!) az oltár túloldaláról venni részt egy misén, méghozzá egyből egy ilyen nagy misén!
A vasárnapi nagymisén a kispapok feladata a perselyezés, úgyhogy ott is átestem a tűzkeresztségen. Ha már az esésnél tartunk, szó szerint „beestem” a templomba, mert nem vettem észre egy lépcsőt… Igazi, z’zós debütálás volt!

Sajnos elsős kispapok csak ketten vagyunk… De legalább szobatársak. Jól megvagyunk. Sok mindenben biztatjuk, segítjük, motiváljuk egymást (pl. együtt latinozunk, görögözünk).
A szoba szép és tágas (eredetileg háromágyas). Némely bútor évtizedes, de a szobákat és a fürdőszobákat a nyáron újították fel, úgyhogy minden szép és tiszta mint egy szállodában.

Megválasztottak bidellusnak. Először megijedtem, mert (még) nem tudok latinul, és azt hittem, hogy a wc-ket kell pucolnom, de aztán elmagyarázták, hogy az évfolyamfelelőst hívják így. Ez itt egy komoly pozíció! Egész konkrétan egy ember tartozik a hatáskörömbe: a szobatársam. Őt kell beíratnom egy könyvbe, ha hiányzik valamelyik óráról. Mivel ő a helyettesem, így engem meg ő írat be, ha nem lennék ott az órán! Majd figyeljük egymást!

Van főduktor is, ő az egész kispapcsapat képviselője, meg kari duktor is. Pont ma mondtam a kisduktornak, hogy ha itt ennyi duktor van, akkor én szeretnék reduktor lenni!

Szombaton Makkosmáriára (Budakeszi) zarándokoltunk. Ez egy hosszú, fárasztó, megerőltető hegymászás volt …a többieknek, mert én a spiri atyával mentem autóval… A hegytetőn van egy szép kis kápolna. Először voltam olyan misén, ahol csak mi, a papság vettünk részt, vagyis magunknak miséztünk. Hazafelé bementünk a helyi plébánoshoz, Filó Kristóf atyához, aki melegszívűen fogadott bennünket. Nem gondoltam volna róla, hogy idén 70 éves!

Az első vasárnap nehéz volt (ez ugye a papok fő munkanapja), mert reggeltől estig volt tennivaló: főhajtás, térdelés, mise, szolgálat, álldogálás, álldogálás …aztán még egy kis álldogálás… Ha fáradt vagyok, még jobban lefárasztom a környezetemet.

Estére már azon ötleteltem, hogyan lehetne a harmadik szekrényünkből és némi takarófóliából fürdőkádat készíteni. Ha balul ütne ki a dolog, még mindig mondhatjuk azt, hogy a Mikulás-műsorra gyakoroltuk a vízözön-jelenetet.

Tegnap elhívott a rektor atya egy rövid belvárosi sétára, majd beültünk egy pazar belvárosi cukrászdába beszélgetni. Meghívott egy kávéra és egy sütire. Ez hagyomány itt, az összes újonc sorra kerül. Nagyon rendes, nagy tudású, empatikus ember; jó érzés, ahogy atyáskodik fölöttünk, de közben meghagyja a szabadságunkat is. Hosszú, őszinte beszélgetés volt.

Nagyon sok új barátom lett! …amikor megtudták, hogy a rektor atya egyedül nekem engedte meg, hogy használjam a liftet. Mivel a harmadikon van a szobánk.
Amúgy tényleg mindenki nagyon kedves, segítőkész, udvarias. Volt úgy, hogy a rektor atya szedte össze a tányérjainkat. Itt tényleg komolyan veszik, hogy aki az első akar lenni, az legyen a többi szolgája…

Minden kedden latin nyelvű mise van! Ilyenen se voltam még. Persze nekünk adtak hozzá egy segédkönyvet, hogy ne csak tátogjunk. Volt ám sok Dominus, fidibus, omnibus, vízibusz! De nagyon szép volt. Főleg, amikor a srácok rázendítettek latinul…! Hát, mintha gregorián szólt volna! Nagyon tetszett!

Az egyetemi órákon még csak a bevezetők vannak. Órák elején imádkozunk, meg délben a gangon az Úrangyalát. Jó sok(k) tanulnivaló lesz: csak úgy röpködnek a feladott 3-4-500 oldalas könyvek! Van két indonéziai kispap (verbita) diáktársunk is. Nagyon jól beszélnek magyarul, két év alatt tanulták meg a nyelvet! Már én is tudok indonézül! „Szelamat Sziang!” azt jelenti: „Jó napot”.

Ma elkezdtem építeni a jövőmet: beálltam a lépcső melletti szűk kis fülkébe, és elkezdtem nézegetni, vizsgálgatni mellettem a falakat. Mivel pont látta ezt a prefi atya is, megkérdezte, hogy mit csinálok. “Csak ellenőrzöm, hogy majd elfér-e itt az egész alakos szobrom” – feleltem elégedetten. A prefi is vette a lapot, mert így válaszolt: “Az el, csak nem sok hely marad mellette takarítani!”

A kaja minden nap finom és bőséges. Balázs, az új szakács nagyon érti.

Ma itt járt a Story, a sztármagazin! Csináltak egy csomó fényképet, meg elbeszélgettek egy-két kispappal. Szerencsére én nem voltam köztük. Először a Kiskegyed akart jönni… Kis szerencsével legközelebb a Díszhal és madár-tól jönnek majd… Végül is a jól használt média is evangelizációs terep!

Festik az egyetemen a nyílászárókat! Igen, miközben megy az oktatás!

Az egy dolog, hogy a festő gyerek is ógörögül tanul a nyitott ablakban, de az is tuti, hogy minden második kispap összefestékezi a reverendáját! Mégpedig nem feketével…

Múltkor filozófiaórán tipikus kutyaneveket kellett mondanunk: Morzsi, Buksi, Füles… stb. Én is jelentkeztem és szintén bemondtam egy kedves, szerethető, barátságos kutyusnevet: „Ádáz”… Csönd lett és mindenki döbbenten hátranézett.
Egyszer megkérdezte a prefi atya, hogy miért ülünk annyira hátra a teremben, anikor az első padsorok üresek. „Ott ülnek az őrangyalaink” – válaszoltam azonnal. Prefi atya azt mondta, hogy engem puttóként tudna elképzelni a Mennyországban.
Filozófiatörténet-órán azt tanultuk, hogy az egyik filozófus 6 kötetet írt a „semmi”-ről: hogy van-e semmi vagy nincs. Nem véletlenül mondogatja kedvelt filozófiatörténet-professzorunk, hogy mindegyik filozófus „bedilizett” a végére…

Vasárnaponként mi, elsősök mondjuk a kápolnában a Jézus-litániát. Ez egy jó hosszú szöveg – kifejezetten a centristáknak lett összeállítva, hogy ne felejtsék el, miért, kiért is vannak itt. Persze elsőre mindegyikünk beijedt, mert még nem vezettünk ilyen alkalmat. Meg is kértem egyik barátunkat, hogy legyen ő az első – neki mégiscsak van már teológiai végzettsége. Mint kiderült, ő meg egy másik társamat kérte meg, hogy kezdje a litániázást. Az illető meg odajött hozzám a kápolnában, és megkért, hogy mondjam inkább én.. Ahogy mondani szokás: a kör bezárult. Kiélveztem az Úr iróniáját, aztán elmondtam – és jól sikerült.

Az étkezések mindig nagyon viccesek. A nagyduktornál van egy csengő, amit ha megráz, azonnal elcsendesedik mindenki, és hallgatjuk az aktuális közleményeket, hirdetéseket. Kérdeztem is egyiküktől, hogy vajon mi történne, ha Kalasnyikovval beleeresztenék egy sorozatot a plafonba. Először kicsit furának találta a kérdésemet, de aztán azt mondta: „Semmi. Mindenki nyugodtan enne tovább.” „És ha csengetnék egyet?” „Arra azonnal odafigyelne mindenki” – válaszolta. Szóval nagyon fontos itt ez a csengő. Egyszer elcsenem egy napra, kíváncsi vagyok, mi történik. Lehet, hogy megvan a szakdolgozati témám…?

Meghirdettem a kispap-társaimnak egy Z’zó-féle „Megbocsátás szeminárium”-ot is. Eddig még nem jelentkezett senki, pedig elég egyszerű dologról lenne szó: behívunk a társammal egy kispapot a szobába, „megdolgozzuk”, és ő utána nagylelkűen megbocsát nekünk. Szerintem ez igazán léleképítő lenne. Na, mindegy. Majd csak jön valaki…

Ma volt az elsősavatás! Végül is megengedtük a nagyobbaknak, hogy minket avassanak… Erre ismét a tetőteraszon került sor egyik este. Grilleztünk. Persze nem egymást hanem csirkét. Jó volt. Bővebben: nagyon jó. Voltak játékos feladatok is a szemináriumi kvíztől kezdve a puzzle-kirakóversenyen át a jelenet-rögtönzésig és persze fogadalomtételig. Meg kellett pl. fogadnunk, hogy minden felsőst „megkenünk” a zsebpénzünkből. Ezt, azt hiszem, félreértettem, mert másnap már minden felsősnek „le akartam kenni” egyet, amikor találkoztunk. Meg hogy minden felsőst előre engedünk mindenhol. Na jó, kápolnatakarításkor majd előre engedem őket! Ne mondják, hogy mindig csak magamra gondolok…
A végén „diplomát” is kaptunk.

Voltunk a hivatalos kari évnyitón is. Engem is bevettek az énekkarba, úgyhogy az ünnepen én is énekeltem. A „Veni Pater Divine Spiritus” című szép latin dalt adtunk elő. Nagy volt ugyan a kísértés, hogy a végén eldaloljam még Bud Spencer „dalát”, a „Pamparararam, pamparararm, háá!”-t (amit a „Lá-lá-lá-lá-lál-lá” végén ad elő), de aztán nem tettem. A végén még igazi zenei tehetségként fedeznek fel, és mehetek a milánói Scalaba…!
Itt is esküt kellett tennünk, hogy szépek és okosak leszünk. (Én csak az utóbbit vállaltam, engem aztán utána ne szidjon senki!) Kaptunk kitűzőt is. Először azt hittem, cukor, mert a dékán atya egy nagy üvegtálból mazsolázta ki, és még kis fóliába is be volt csomagolva.

Ma voltam először szervitor! Ezúttal is megijedtem, mert azt hittem, hogy a szerveimet kell majd valami csúnya dolgot csinálni, de aztán kiderült, hogy az asztalnál felszolgálókat, terítőket nevezik így. Ez egy kedves, hálás feladat: étkezés előtt te rohansz a kajákért, étkezés közben lesed a többiek minden kívánságát, étkezés után pedig leszeded az asztalt, és megterítesz a következő étkezéshez. …és persze percenként nézel az órádra, mert már 8 óra 5 van, és 15-kor már várnak a profok… Szóval a szervitorkodás egy igen léleképítő feladat. Hát, jobb azért az asztalnál ülni, és várni a kaját. Ennyit a jézusi szolgálatról…

Beválasztottak a kari diákbizottságba is (meglepő, de DB-nek rövidítik). Azon belül jelentkeztem a szociális bizottságba. Már fontos feladatunk is volt: nekünk kellett kiszámolni az ösztöndíjas hallgatók havi ösztöndíját. Azt nem mertem elmesélni nekik, hogy ha nekem számológéppel össze kell adnom három számot, akkor biztos, hogy háromszor más eredmény jön ki. :) Mondta is a „főnök”, hogy ez nem ilyen egyszerű, és 2, 2 és fél órát biztosan rá kell szánnunk. „Hát nekem erre ennyi időm nincs” – gondoltam, és (zseniális meglátásaimnak köszönhetően) egy óra alatt kész voltunk az egésszel. Aztán, hogy kinek mennyi ösztöndíjat számoltunk, azt nem tudom, de a végén még maradt is bő kétezer forint.

A DB szervezett az elsősöknek „gólyapikniket” – a pincébe… Itt sok elsőssel ismerkedtem meg: pl. a szobatársammal. Mivel több elsős nem jött el… Mindegy, mi azért jól éreztük magunkat: volt ismerkedés, vetélkedő meg egy kis tánc – amihez én szolgáltattam a diszkófényt a mobilom zseblámpájával.

Éjjel egy hatalmas ordítást hallottunk az udvar felől. Remélem, nem az egyik társunkat kapta el valami…

Itt a szemináriumban félévente kétszer van önként választható, kötelező mozizás. Legutóbb a Holt költők társasága c. filmet néztük meg, ami szinte mindenkinek nagyon tetszett. Volt frissen pattogatott popcorn és kóla is, mint egy igazi moziban. Ezen felbuzdulva úgy döntöttem, indítok egy saját filmklubot is „MOZI’ZÓ” néven.

Különóránk is van a rektor atyával! Urbanitás a neve, és a helyes viselkedést, az etikettet tanuljuk. Olyasmiket tanuljuk például, hogy hogyan kell egy papnak viselkednie – ha majd meglátogatja a pápa a plébániáján. Vagy fordítva…?

Két kisebb malőr esett meg velem. Egyszer a kápolnában szentségimádás közben véletlenül eltoltam az egész előttem lévő padsort. Épp le kellett térdelni… Nem tehetek róla, hogy a padok nincsenek rögzítve a márványpadlóra…

Ja, meg majdnem letéptem az egyetemi templom oldalajtaját. Be akartam csukni, de nem ment. Épp egy hatalmasat akartam rántani rajta, amikor kiderült, hogy kívülről ki van akasztva…

Itt az a szokás, hogy minden nagy ünnepen más-más évfolyam ad műsort. Így mi, elsősök kaptuk október 6-át. Rögtön üzletet is kötöttem a többiekkel: amíg ők (helyettem is) takarítják a kápolnát, én összehozom a műsort. Egész jól sikerült. A műsor is.

Az elmúlt hétvégén Nagymaroson voltunk az ifjúsági találkozón. Találkoztam kedvelt megyés püspökömmel Varga László atyával, mivel ő volt a szentmise főcelebránsa.

Egyébként hivatalosan is „kis atya” lettem! A múltkor ugyanis „kis atyának” neveztek a rekollekcióra egybegyűlt idősebb papbácsik, Bíró László püspök atya évfolyamtársai, amikor felkértek, hogy fényképezzem le őket a kápolnában. Megható volt látni ezeket a nehéz időket megélt idős atyákat. Tisztelettel néztem rájuk.

Spiri atya a legutóbbi elmélkedésben arról beszélt, hogy mi vagyunk a föld sója. Hát, a kis kápolnában tényleg olyan sós a szenteltvíz, hogy rászárad a homlokunkra, így le sem tagadhatjuk, hogy valamilyen szent cselekményben vettünk részt. Éljük az Igét: valóban mi vagyunk a föld sója!!

El sem hiszem: egyik este találkoztam kedvelt egykori plébánosommal, Fábry Kornél atyával itt a szemináriumban! Ő is papi találkozóra jött. Nagyon jó volt ITT találkozni vele. A „kis”pap meg a „nagy”. Illetve a NAGY meg a kicsi. Hogy is van ez?

Hétvégén a verbita barátaimnál voltam Budatétényben az éves missziós ünnepükön, ahol szintén Laci püspök atya tartott előadást, és a szentmisét is ő celebrálta. Ismét sikerült beszélnem vele. „Én vagyok az egyik NAGY álmod, ugye?” – kérdeztem tőle reménykedve. „Te már egy megvalósult álmom vagy” – válaszolta mosolyogva, és ez nagyon jólesett. Benne volt minden, ami kell…

Megkaptam spiri atya régi albáját! Éppen jó, csak le kellett engedni egy kicsit. Spiri atya is jó fej: mindig szívesen lát minket, és nagyon jó meglátásai vannak. Szereti a zenét és az irodalmat is; gyakran fűszerezi verssel vagy novellával az elmélkedéseit. Mindig nagy szeretet és béke fogad bennünket nála.

A fent említett albát felavattam: életemben először ministráltam. Hát, nem tudom, mennyire volt jó ötlet pont a latin misére beosztani egy ilyen zöldfülűt, mint én… Nehéz is lenne leírni, hogy milyen borzalmakat követtem el, és hogyan akartam többször is erőszakot tenni a római misekönyv rendelkezésein.

Elég, ha annyit mesélek, hogy amikor rektor atya odafordult hozzám, hogy kezet mosson, minden volt a kezemben (kis tálka, nagy tálka, törölköző, gyertya, misekönyv, névjegykártya, egy csokor virág meg a füstölő), csak víz nem! Hát, nem volt mit tenni, visszaballagtam a kancsóért…

De rektor atya nagyon kedves és türelmes volt; rezzenéstelen arccal vette tudomásul a merényleteket, melyeket akaratlanul elkövettem ellene, sőt inkább még súgott is, hogy mit csináljak. Vidám reggele volt a csapatnak, az biztos…
Este sikerült szépítenem a reggeli fiaskót: szintén életemben először én vezettem le (ezúttal hibátlanul) az esti nagymise előtti Rózsafüzért. Előtte kértem a Szűzanya támogatását – és megkaptam.

Elég sok szúnyog költözött be hozzánk télre. Meg poloska… A szúnyog csíp, a poloska meg mászik – meg olyan hülye, idegesítő hangja van, főleg éjjel. Volt olyan társam, aki először nem értette, hogy miért üldözöm az említett vadállatot, mert ugye, mi baj lehet? Ám, miután közöltem vele, hogy „Éjjel majd rád mászik, és megfojt!”, már ő is elképedt arccal helyeselte a poloskátlanítást.

Ismét van diákigazolványom! De hogy milyen tortúra, amíg az ember kezébe nyomják…! Először el kell zarándokolni a TO-ra, ahol elmagyarázzák, hogy el kel menni a helyi okmányirodába, és ott csináltatni kell egy NEK (Nemzeti Egységes Kártyarendszer)-adatlapot. Jó… Egyik társammal el is indultunk – taxival, mivel az útvonaltervező 3 kilométert mutatott. „Te ismered Pestet?” – kérdeztem tőle a taxiban. „Persze! Én nagyon sokszor voltam már itt. Ez a Kálvin tér.” – mutatott az előttünk látható térre. „Itt pedig a Nemzeti Múzeum jön mindjárt” – tette még hozzá magabiztosan. Örültem, hogy ilyen tájékozott útitársam van, mert én nem ismerem ennyire Pestet. Csúcsforgalom volt, kb. 40 percet utaztunk – centiről centire haladtunk. Az okmányiroda előtt tett ki bennünket. Szerencsénk volt, mert rögtön utánunk lezárták a számhúzó automatát, olyan sokan voltunk. „Honnan ismered ilyen jól Pestet?” – kérdeztem. „A fene se ismeri” – válaszolta. „Csak a Kálvin teret ismerem, mert egyszer ott volt dolgom, a Nemzeti Múzeum kertjében meg pár napja sétáltam. Ha azt mondod, hogy nem ismered Pestet, olyan hosszú útra visz el, hogy talán még most is mennénk.” Micsoda csavaros esze van!
Jó sokat kellett várni, mire sorra kerültünk. Készült rólunk fotó is. Az enyém különösen jól sikerült: úgy nézek ki rajta, mint egy arab alvó ügynök, aki csak a jelszóra vár, hogy hol robbantsa föl magát. Jövőre a reverendában talán már másként festek…
Visszafele – gyalog – negyed óra volt az út…

Az egyetemen lyukasórákban az ún. „insula beatorum”-ban tartózkodunk. (Ez annyit tesz, hogy „boldogok szigete”, Rokay professzor atya nevezte el így, mert ott mindig béke és nyugalom van.) Ez az egyetem központja – mert ott van a kávégép! Amolyan társalgóféle dohányzóasztallal, székekkel, két számítógéppel meg a Szent István könyvesbolttal. Itt szinte mindenki megfordul a délelőtt során. Kedves életkép pl., amikor valaki kávét szürcsöl, más édesdeden alszik két összetolt széken, egy harmadik barátunk békésen kötöget (!) az egyik sarokban… Az ajtón Rokay professzor atya kopog be, és barátságosan integet… Az egyedüli veszélyt csak a következő óra jelenti.

Ismét sekrestyéztem! Ez azt jelenti, hogy mindent én csináltam, ami a miséhez kell: templom nyitása-zárása, gyertyák bekészítése, könyvek meggyújtása (vagy fordítva?), atyák felöltöztetése (szerencsére nem nulláról), levetkőztetése, miseszándékok felvétele, ostya megevése bekészítése és persze a langyos víz rektor atyának. (Inni!!) Ugyanez a vesperásnál (esti dicséretnél) is. Ott harangozni is kellett. Mondták ugyan, hogy mit kell fölkapcsolni, de estére én már elfelejtettem, úgyhogy biztos, ami biztos alapon fölkapcsoltam mindent – a riasztót és a pánikgombot is megnyomtam. De nem történt semmi. Úgy látszik, itt hozzá vannak szokva az ilyen dolgokhoz… A füstölőt is kellett használnom: meggyújtani a szenet, beletenni, aztán átadni a felelősöknek, akik beviszik a templomba. Megkérdeztem az asszisztencia magisztertől – ő a felelős azért, hogy senki ne unatkozzon a szemináriumban –, hogy mi van akkor, ha véletlenül fölgyújtom a hajam, és a fájdalomtól őrjöngve átrohanok a templomon, és beledugom a fejem a szenteltvíz-tartóba. Már ő is hozzá lehet szokva az elsősök balfogásaihoz, mert mint egy jó tanár csak ennyit mondott: „Oké, de halkan csináld.” Ebből is látszik, milyen megértők itt az emberek.

Van kispapi imacsoportunk! A neve Habakuk (vagyis: Hétfői Alkalomból a Bibliát Alaposan KUtatók Közössége – vagy valami ilyesmi). Nagyon klassz szabadon együtt lenni a társakkal, énekelni, imádkozni, és megosztani velük az elmúlt időszak örömeit és gondjait. Spiri atya is többször csatlakozott hozzánk!

Négy fekete ruhás férfi utazik a liftben… Egyikük sem szól, szinte harapni lehet a csöndet. Közülük hárman meredten néznek maguk elé, egy pedig őket méregeti gyanakvóan. A lift lassan megy, múlnak a másodpercek. Szinte tapinthatóan nő a feszültség. Egy Tom Cruise-filmben néhány pillanat múlva már csupán három hulla lenne a liftben, de szerencsére itt nem ez történik. A társaimmal épp lelkigyakorlaton veszünk részt. Ráadásul szilencium is van, ami azt jelenti, hogy öt napig nem szabad beszélni. Ami persze nem is akkora baj, hiszen annyi mindent tud mondani az ember, amit nem is kéne…
A lelkigyakorlatot Székely János püspök atya tartja, és fantasztikus. Igazi lelki mélységekbe vezet minket, de fel is emel bennünket nagyon jól átgondolt, tartalmas elmélkedéseivel. Kicsit sűrű a program, és nekünk, elsősöknek mindenhova öltönyben kell mennünk. Öltöny fel, öltöny le, öltöny fel, öltöny le – alapból ez lenne a normális. Én változtattam kicsit ezen: megtanultam öltönyben aludni. Eleinte kicsit kényelmetlen volt, de hozzá lehet szokni. Mindig a másik oldalon feküdtem, így egyúttal ki is vasaltam az előző nap keletkezett gyűrődéseket.

Kocsis atyának, a görög professzorunknak névnapja volt. A névnapi köszöntést természetesen felírtuk a táblára: magyarul, de görög betűkkel. (Sajnos elsőben még csak erre futja.) Tetszett neki a dolog. Egy olyan görög állatmesét vettünk, aminek az volt a csattanója, hogy barátot találni annyi, mint kincset találni. „Aki barátot talál, kincset talál” – mondtam magabiztosan a fordítást. „Ez Jézus, Sirák fia könyvéből van, ugye?” – kérdezte felcsillanó tekintettel. „Nem, a Kincs, ami nincs című Bud Spencer – Terence Hill filmből” – válaszoltam őszintén. Talán nem ábrándult ki belőlem…

Volt gólyabál, természetesen gólyaavatással. Mi – már nem emlékszem, kinek a javaslatára – a „Vadorzo’zók” nevet vettük fel…

Udvartakarítás… Lombseprés… Egy vicces délután. Minél jobban söpörtük a lehullott leveleket, annál több lett. Pedig még prefi atya is besegített egy lombfúvóval. Ez is vicces volt. El is fogom tőle kérni, ha legközelebb a szobámat takarítom! Az egyik társunkat beletettük a kukába. Kimondottan élvezte! Igaz, közben hárman fogták le… Egy másik társunk meg is jegyezte: „Már megint csak ugyanaz az egy dolgozik!” Ez a társam felajánlotta, hogy ha lesz önálló plébániám, és lusta leszek gereblyézni, vagy havat lapátolni, szívesen eljön hozzám segíteni, mielőtt rám dől a plébánia. „Bár, ha egy kisebb plébánia rád dőlne, azt még túlélnéd, ugye?” – kérdezte, de látszott rajta, hogy meg van győződve róla.
Voltak azért, akik egy idő után megléptek. Biztos fáztak, mert elég hideg volt. Persze ehhez ki kellett figyelni, hogy épp mikor nem figyel a prefi. „Majd, ha nem néz ide!” – mondta egyikük. „Most!” – adta ki az utasítást a másikuk, és beszaladtak az épületbe. Még hallottam, ahogy bent szemrehányóan mondja az első a másiknak: „Pont idenézett!”

Prefi atya oktat bennünket, hogyan tartsunk jó prédikációt. Azt mondta, ne menjünk rá túlzottan az érzelmekre, mert nem ez a prédikáció célja, vagyis lehetőleg ne mondjunk olyan példákat, amelyek pl. így kezdődnek: „Amikor a fej nélküli kisgyerek átölelt…” Jó, nem mondunk.

Indonéz KRESZ-feladat. Adott egy négyes kereszteződés. Jobbról egy riksa szerű tákolmány jön, balról egy lepukkadt motorkerékpár, szemből pedig egy megvadult elefántcsorda. Te pedig ott reszketsz egy rozsdás biciklin. Kinek van elsőbbsége? Indonéz barátaim valahogy azonnal tudták a választ.

Ministráltam az egyetemi templomban is! Fájt a térdem, így elég nehezen sikerült a letérdelés. Szerintem a ministránsi feladatok közé be kéne venni azt is, hogy ilyenkor a másik ministráns az első segítségére siet egy krokodil-emelővel, és szépen visszapumpálja a bajba jutott kollégát. El is képzeltem, ahogy a csöndben csak azt lehet hallani, hogy „nyik-nyik-nyik-nyik…”
Kicsit szűkek a stallumok (oldalszékek a szentélyben, amolyan „fapáholyok” – nagyszerű pálos faragás az is). Be kellett látnom, hogy ha beülnék, biztosan beszorulnék. De annyira, hogy mise közben stihlfűrésszel kellene szétfűrészelni a többszázéves pálos remeket, ha engem onnan ki akarnának szedni. Szerintem senki nem fogja erőltetni, hogy én a stallumba üljek…

Nagyon klassz volt a mikulásműsor, amit a harmadévesek adtak elő. Ezután a Mikulás (alias Kránitz atya) kiosztotta a Mikulás-csomagokat. Megmaradt vagy húsz csomag. Már épp fel akartam nyalábolni az egészet, amikor az egyik társam megkérdezte, hogy hová akarom vinni a rekesznyi édességet. „Hát, a többi elsősnek” – válaszoltam meglepődve. „De hát Z’zó, ti csak ketten vagytok elsősök”. Szomorúan tettem le a rekeszt…

Megvolt az urbanitás-vizsga! Levizsgáztunk rektor atyánál! Én ugyan a vizsga gyakorlati részére is készültem, mert törölközővel a vállamon, tusfürdővel a kezemben jelentem meg. (Nem akartam rossz értékelést kapni, ha pont a tisztálkodást kapom.) Aztán mégsem kellett bemutatnom, hogyan zuhanyzom – rektor atya megelégedett az elméleti magyarázattal.
Korábban azért többször előfordult, hogy igen ravasz kérdéseket tett fel nekünk. Pl. „Milyen evőeszközzel kezdünk enni?” „Tisztával!” – mondtam megütközve. (Persze ő a sorrendre gondolt.) Vagy: „Honnan tudjuk, hogy száraz-e a bor?” Erre megint csak én adtam meg a választ: „Elolvassuk a címkét.”

Hála Istennek minden tárgyból levizsgáztam! Amikor az egyik kispaptársam megtudta, így kiáltott fel: „Akkor te nem is vagy olyan hülye!” Hiába, szertefoszlott egy illúzió… Azért öt hónapig elég szépen palástoltam. Na, de majd a második félévben visszaszerzem a „becsületemet”!

Hát, egyelőre ennyi. Az már biztos, hogy nem egy komor hely ez. Csak ajánlani tudom mindenkinek. (De mindenki azért ne jöjjön!) Az alábbi rövidke párbeszéd a kisduktorral hűen visszaadja a szemináriumban jelenleg uralkodó állapotokat. „Mit csináltatok tavaly, amikor még nem voltam itt?” – kérdeztem tőle kíváncsian. „Hát… – mondta elgondolkodva – „Azelőtt normális volt minden…”

Szarka Zoltán (Z’zó)

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s